kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!

“Kaukázuskerülő 2.” - Dagesztán, Oroszország

2014. május 15. - lucullus

 

img_3319.JPGNemrég elhatároztam, hogy körbenézek egy kicsit a Kaukázus Oroszországból elérhető helyein is. Az ember fia általában keveset tud a világnak eme titokzatos szegletéről, és az is főleg robbantásokkal, nehéz- puskaporos levegővel átitatott szakadár kisköztársaságokkal, meg bizonytalan államformákkal kapcsolatos. Ilyen "sztán", olyan "sztán" - és az egésznek se füle, se farka. Ezzel az írással az előítéleteken szeretnék változtatni, és bebizonyítani, hogy a Kaukázusban fogad minket talán a legnagyobb vendégszeretet a világon, itt vannak a legeslegfinomabb ételek, és itt élnek a legkiválóbb emberek.

No meg persze erre találhatóak természeti hatalmasságok, a hegyek-völgyek-vizek gigászi triója is. Korábban “alulról” már kicsit körbeutaztam a Föld eme óriási hegyrendszerét - ami a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között helyezkedik el - jártam Adzsáriában (autonóm köztársaság Grúzia délnyugati részén), Grúziában, Azerbajdzsánban és Örményországban is. (Hamarosan ezeket a kalandokat is felteszem, de mivel a blog "született később" és nem a "kaland", ezért ez nem lesz annyira könnyű. Mindenesetre majd bekeresztbehivatkozok mindent).

Most felülről kezdtem el “tervezni” és első úticélpontként Dagesztánt jelöltem meg. A Dagesztáni Köztársaság az Oroszországi Föderáció egy tagköztársasága, ugyanakkor érdekes, hogy az oroszok csupán a teljes lakosság 5%-át teszik ki itt.

 


Mintegy hatvanféle nemzet él erre egy hazánknál is kisebb területen, melyekről lényegében még életemben nem hallottam. Kumikok, dargincek, lakkok, lezgincek, tabaszaranok, avarok, agulok, rutulok, cahurok, nogajok és még hasonló furcsa nevű népek élnek itt, nagyjából békességben egymással, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy például szívesen házasodnának is a “nem magukfajtával”. Persze gyakran terjeng a levegőben nem kis tesztoszteronszag, de ez így van rendjén: a kaukázusiak hirtelenek, forrófejúek, és mindaddig nincs nagy gond, amíg nem robbantanak egy jókorát valahol.
Minden népnek saját nyelve van (még ha csak kétszázezren beszélik is azt), saját ételeik, évezredes kultúrszokásaik. Na ezeket szeretném én megismerni.

M, mint Mahacskala

Az út Moszkvából mintegy 2,5 órát vesz igénybe repülőn Mahacskalába, a fővárosba, ahol egy olyan repülőtérre érkezünk meg, ahová mi egyedül érkezünk meg repülővel. Ráadásul a reptér akkora, mint egy kisebb otthoni buszpályaudvar. Kint áll vagy száz autó, a fele taxi (a másik fele nem hivatalos taxi), tömegközlekedésnek nyoma sincs. Egymás után húznak el a francba, és sietnem kell, ha nem akarok ott maradni a semmi közepén, merthogy nagyon úgy fest a helyzet, hogy a város azért egy "kaszpitengernyivel" csak odébb van. Beszállok egy kocsiba, egy vadidegen ember mellé, és fogalmam sincs: most elrabolnak-e vagy sem. Végül nem, de azért itt ezt sosem lehessen tudni.
Mahacskala elsőre gyönyörbe ágyazott összevisszaságot juttat eszembe, mintha összekeverték volna Albániát Észak-Afrikával és Mongóliával, amit még keleti stílusjegyekkel is elláttak. A gyönyör a várost körülölelő dombokra utal. A hatvanemeletes ház mellett áll húsz méterre a pár m2-es széteső vityilló, amit még néhány nagyon gazdag, ám annál kevesebb ésszel rendelkező helyi iq-fighter még azzal spékel meg, hogy közéjük is építenek valamit, mert “az ott a jó hely”. Ily módon mintegy ezer építési stílus keveredik itt, és nem ritka, hogy egy körforgalomba benyúlik egy ház, mert épp “oda sikerült kibulizni az építési engedélyt”. Újabb teljes értelmetlenség számomra a tengerpart kérdése, amit azért nem lehet könnyen megközelíteni, mert egy vasúti sín fut vele párhuzamosan. A városi “strand” olyan látványt nyújt, mint egy viszonylag tiszta szemétlerakó, ami köves és teljesen kiépítetlen is. (Magam nem voltam rest, és legyalogoltam azt a pár kilométert, ami elválasztott a gyönyörű, nomád, véget nem érő homokos, valódi Kaszpi-tengerparttól. Ez viszont valóban nagy élmény - ilyet nem találunk manapság horvátba’ és görögbe’.
Mahacskalában található a kedvenc Lenin szobrom, ahol barátom épp a tenger felé integet, a tövében pedig pazar saslikozó hely működik. Családias a hangulat, három koromfekete-csupaszőr ember foglalatoskodik a rablóhús-készítéssel: az egyik felfűzi, a mésik megsüti, a harmadik meg cigizik. Csak a kinézetükre adnék három év letöltendőt, de én már megtanultam: “soha ne ítélj elsőre”. Tényleg nagyon remek ez az étel: egyszerűen imádom, lehet, hogy éjjel-nappal, egész életemben tudnám falni.  És sokkal jobb, mint Moszkvában.
Ami a szállodákat illeti: semmiképp ne otthonról foglaljunk előre, mivel kevés mahacskalai szállás van a “mi rendszereinkben”. Itt helyben javasoljuk a keresést/foglalást, mivel a mahacskalai szállodák nem szeretik magukat túlexponálni külföldi szobafoglaló rendszerekben. Hely lesz, az garantált: elég sok szálloda van a városban, és a nullához közelítő turisták száma. 

Kumik tea, kurzé, no meg a csudu

Az első két napot egyedül töltöttem Mahacskalában, és ugyan el-elmászkáltam de-oda, de a legjobb persze az, ha az ember talál magának egy kísérőt, aki körbekelauzolja. Nekem szerencsém van, ugyanis van itt egy viszonteladó partnerünk (a chocoMe magyar sikercsokoládét értékesítjük Oroszországban), aki felajánlotta idegenvezetői szolgálatait is.
Egy ötven év körüli hölgyről van szó, Indiráról, aki a török eredetű kumik nép képviselője. Kumik teával kínál elsőként a rokonai házában, Bujnaksk városában, ami egy zöld teaféleség tejjel felöntve, sóval, erőspaprikával és borssal megspékelve. “Hohó” - mondom, “ilyet ittam már korábbi mongóliai kalandozásaim során, csak abból hiányzott a paprika és a bors”. Utána jön a kurzé, ami a töltött palacsintához hasonlítható a leginkább, helyi túró van benne, urbeccsel leöntve, ami darált lenmag, ismeretlen eredetű fűszerek és olajból kevert sűrű massza keveréke. Ennek felturbózottabb változata a "csudu", ami már egy sokrétegű tészta (afféle lasagna), ahol a rétegek közé jöhet hús, sajt és gomba is. Akad friss tehénsajt is az asztalon (életemben nem ettem még ilyen finomat), vaj (ami tejföl), és házi kenyér (ami meg vajpuha). Eszeveszettül élvezem a reggelit, ami tiszta és nagyon karakteres ízekkel ringat már-már a hedonizmus fertőjébe, és legszívesebben ebben a pillanatban tiltanám ki az összes boltot az életemből, amelyek az előbb felsoroltakhoz hasonló, ámde silány utánzatokat próbálnak meg produkálni. Azért két tea és három falat közt egy-egy vodka is lecsúszik (“szovjet szokásrendszerből maradt ránk, a fene enné meg” - mondogatják) és amikor már kezdenék nagyon boldog lenni, felmordul vezetőm férfitestvére: “Na, akkor menjünk a hegyekbe. De miért nem szóltatok korábban, hogy jöttök?? (mert nem volt ez az egész betervezve). “Így nem lesz Rád időm, csak nagyjából 3-4 órám…” Na így működik a kaukázusi mentalitás.

Hegyek, hinkal és egy pazar születésnap Juszufnál

Reggelink maradványát figyelmesen becsomagolják egy dobozba, és négyen ülünk be egy autóba, hogy felfedezzük a magas hegyek valódi világát. “Nagyon messze nem megyünk, csak 100 km-re” - mondja az “Edison” becenévre hallgató “férfitestvér”. Személyautónk gond nélkül vágtat a 2000 méteres hegyek felé, az időjárás viszont percenként változik a 25 fok és a 10 között ingadozva, néha napsütéssel, néha meg vízszintes jégesővel. Edison őrült… Megy vagy 140-el, testi rendellenességgel is bír szegény, de az sem igazán zavarja, hogy itt azért több a símaszkos-géppisztolyos katona, mint a Föld egyéb pontjain. Ismerik őt, meg se állítják. A katonákat fotózni viszont nem szabad, ezt Edison határozottan tiltja. Elérkezünk egy 5 km hosszú alagúthoz, amit vagy 20 gépfegyveres ember őriz… “Ha szerencsénk lesz, a túloldalon sütni fog a nap! Itt ilyen az idő…”. No persze, mese habbal.., gondolom. Ugyanakkor tényleg! Ahogy kiérünk az alagút másik végén, mintha egy másik dimenzióban járnánk már - süt a nap, és nincsen eső… Agyonkondizott minitehenek battyognak békésen a szerpentineken, az őket kerülgető autók, meg olyan őrült rohangászó turisták, akik kiugrálnak az autóból, hogy 1000 méteres mélységet és óriáshegyeket, összeérő folyókat, elöntött falvakat, és víztározókat fotózzanak hevesen. Na ez lennék én. Nem bírok magammal, elveszek a táj szépségében és a tehenek vehemenciájában. Magába szippant a klíma, a szédületes mélységek-magasságok, és a hegyek kristálytiszta levegője. Rendkívül lélekemelő érzés itt sétálgatni ég és föld között! Edison meg hajt, hogy minél több kiszögellést, szurdokot, hegyet-völgyet mutasson meg, én meg mint a kisgyerek - csak nem akaródzik továbbmennem. Napokat-hónapokat el tudnék itt csavarogni. Az ígért pár órás tekergés végül Juszufba torkollik, aki Edison barátja, és nagy örömünkre épp ma tartja a születésnapját. Vodkával fogadnak, kérdezik ki fia-borja vagyok, honnan jöttem. “Magyar vagyok” - mondom, mire ők: “jaja, az Opus, meg a Scorpions, imádjuk őket! …na menjünk vodkát inni..” Vannak vagy húszan, hangosak, erőszakosak és rendkívül kedvesek. Bent annyi étel van az asztalon, hogy az szinte már sikolt a fájdalomtól. Megkóstoljuk a nemzeti dagesztáni ételt, a hinkalt, ami egyszerű üres tésztalabdacs (készülhet kukoricalisztből is), ezt mártogatják egy chilis-paradicsomos adzsika szószba. A sertésen kívül minden állatból van ízelítő ilyen-olyan formában: báránykolbász, marhasonka, csirkesaláta minden mennyiségben, rizzsel töltött szőlőlevéllel, saláták csimbarasszója. Magyarul kell tósztot mondanom Juszufnak, amit iPaddel rögzítenek, viszont ez az ötödik vodka után már egészen jól megy. Mi lenne, ha még ismernének is ráadásul?? Megtudom a nap sztoriját, amit Mohamed mesél el, Juszuf testvére. Aszongya: “Voltunk az Ibrahimnál, akinek olyan meredek a telke, hogy majdnem függőleges, és az embert kötéllel kell rögzíteni, ha pisálni akar, mert különben 500 métert zuhanna”. Mindenki hangosan röhög, az arab elkezdi viccből szívatni a zsidót, mindezt oroszul, majd vodkázik vele, én most már bevallhatom, hogy a Scorpions tényleg egy híres magyar zenekar, az emberek elmennek részegen faszenes saslikot sütni, a hangulat meg a tetőfokára hág… Eztán az történik, hogy a hátsó kijáraton csempész ki Indira a “buliból”…

Összesen 4 napot töltöttem Dagesztánban, ahol annyi élményben volt részem, hogy magát a Kaszpi tengert is meg lehetne velük tölteni. Jártam a fővárosban és egy Dzsenbutáj nevű kis iszlám faluban is. Itt találkoztam egy iszlám “Szent emberrel”, aki “fogadott” és “jó embernek talált”, egy hölgy (“Mennyország”, azaz "Dzsgannat") pedig párnákat és szőnyegeket mutogatott az otthonában, aztán eltáncolt egy YouTube videóra egy komplett dagesztáni táncot. Ettem eszeveszettül jó báránysaslikot adzsikaszósszal és hagymával, és +25 fokban heverésztem a Kaszpi-tenger érintetlen partján. Meghívtak háromszor “házhoz” vacsorázni, jártam olyan piacon, ahol a birkafej mellett a másolt CD figyelt ezer más termékkel egyetemben, jártam iszlám boltban, ahol csak férfi fejfedőből volt vagy százféle, maga a bolt meg akkora volt, mint itthon egy fél hipermarket. Nos ilyen, és ehhez hasonló élményeket tartogatott nekem Dagesztán , és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy látogasson el ide! Élete meghatározó élménye lesz, az már tutifix!

Infoblokk

Bp-Moszkva (Wizz) - kb. 10000-50000 Ft
Moszkva-Mahacskala (Fly RedWings, Pobeda) - kb. 50000-62000 Ft
Vízum - kb. 25000 Ft
Szállás Mahacskala - kb.7,000 Ft/éj.