kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!

Kávéfarm-kalandom Costa Ricában

2018. augusztus 30. - lucullus

San José, a most csak "majdnem" Pura Vida fővárosa

img_9403-30-08-18-10-33.JPG

Nos ezt az írást is azzal a teljes paradoxonnal kell kezdjem, hogy "a békébe mindig a háborún keresztül vezet az út". Ugyanis ha nem alakul ki egy egy háborús felkelés Nicaraguában, ahol épp kakaófarm-látogatáson vettünk részt korábban a chocoMe-vel, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába, a Föld legboldogabb országába. Mit eljutok?! Oda evakuáljuk magunkat! Igen, jól látják: ide tudtunk elmenekülni az utolsó repjegyek egyikét megszerezve a lassan háborús övezetté váló Nicaraguából. A két ország közt csak egy órás a repülőút, ellenben a fejlettségi szakadék köztük fényévnyi: az előbbi a térség legszegényebb országa, Costa Rica pedig az egyik leggazdagabb. Itt pompa fogad, ragyogás és vidámság, avagy ahogy a helyik mondják: "Pura Vida". (Mint később a helyi idegenvezetőm fogalmazta meg találóan, hogy "itt minden Pura Vida", tehát, "ami fasza, az mind Pura Vida, ez a csaj Pura Vida, ez a kaja Pura Vida és így tovább".) Az embert reggel hatkor halásztam a szállodám előtt, mint aki pont arra várt autójának polírozgatása közben, hogy engem elkalauzoljon San José-ban, Costa Rica fővárosában. Délután indult tovább a gépem Panamán át Amszterdamba, és egy kevés órás éjszakai alvás és a háborús retorika után úgy éreztem, most pont erre a programra van szükségem. Az embert Raúlnak hívták, óradíjban állapodtunk meg vele, s ha jól emlékszem, úgy kb 50.000 forintért cserébe volt szállítójárművem, angolul beszélő "personal" idegenvezetőm, aki ráadásul elég jól is értett a hülye külföldiek istápolásához. Élvezetesen mesélt a látnivalókról, amiből akadt azért bőven az utunkon, és rögtön azzal kezdte, hogy sose járt még Európában, mert rohadt hosszú az út oda, de a felesége folyton rágja a fülét emiatt. Nem igazán értette, mi a fenét kerestem Nicaraguában, bár igazából azt se, hogy most mit keresek Costa Ricában "pár órára". Persze azt se tudta, hol van Magyarország, az egyetlen értékelhető "közös" téma a foci volt. Mindkettőnk örömére egy "mindkettőnk által beazonosított focista", Keylor Navas is előkerült, aki a costa ricai focicsapat és a ReaL Madrid kapusa. A foci pedig onnan jutott épp az eszünkbe, hogy a Nemzeti Focistadionnál is megálltunk egyet fotózkodni, ami meglehetősen impresszív látványt nyújtott. Emberem elmondta, hogy ő bizony olyan cifra puravidát még életében nem látott, mint amit akkor toltak a helyiek, amikor a csapatuk a négy évvel ezelőtti foci vb-n vert le maga előtt szinte mindenkit. A szórakozás mellett a munka, a nyüzsgés és a sport is elég nagy szerepet játszik a puravidaiak életében: ennyi sportoló/futó/gyalogló/bicikliző/rollerező/dolgozó embert reggel hatkor szombaton én még az életemben nem láttam, mint ahogyan az is nagyon furcsa volt, hogy a belváros is már régen élte nyüzsgő életét, mintha csak hétfő reggel kilenc lenne. Inkább jutott eszembe párhuzamként London "City" városnegyede, mint a Blaha, ahol aki reggel hatkor épp arra jár, az meg is érdemli, mert mindent lát, csak épp nem puravidás, boldog, lüktető, sportoló, üzletelő embereket. Na ebben a nyüzsgésben sikerült egy keményhéjú, kis kókuszdiót elfogyasztanom, aminek a vize és a fehér húsa is fogyasztható volt. Előbbit szívósszal kellett kiszívni a termésből, de előszeretettel öntik ki nejlonzacsiba is, utóbbit meg kifaragják neked helyben kanállal. Az íze mondanom se kell: nem emlékeztet az otthoni kókuszra. Két lány árulta kis kerekeskocsiban a kókuszt, egy bárddal szakszerűen lenyisszantotta a tetejüket, és ennyi. Mint kiderült, nicaraguaiak voltak, ámde kicsit bizalmatlanok is irántam, mivel fotóztam és videóztam őket, és az egész szeánsz tartott nálam vagy fél órát, míg mások az egész cuccot letolták pár másodperc alatt. Evidens, hogy full illegálban nyomták, de ez engem most egy cseppet sem izgatott, mivel rendkívüli örömet okozott a nem mindennapi élmény.
Az idő ellenben sajnos egyűltalán nem volt valami puravidás: Nicaragua harminc egynáhány fokjai után itt csak huszonix volt a légben, meg szemerkálő eső, meg fekete ég. Hiába, ez a pár óra nem igazán jó arra, hogy élvezkedjünk is. Ami nagyon megfogott San Joséban, az az érzés, mintha Londont és Bécset egyszerre próbálná leutánozni, de teszi ezt sokkal több bájjal, rengeteg pálmafával, gyönyörű kolonialista épületekkel, és eszméletlen színkavalkáddal. San José nem nagy, kényelmesen körbeautózható 1-2 óra alatt, úgy, hogy nagyjából minden harmadik ház szerintem egy századelejei architektúrális remekmű, ahol a gyarmatosítás érezhető, ami keveredik a latinamerikai csicsával. Persze nem vagyok építész, ezért lehet, hogy mindez baromság, amit írok, de nekem akkor is ezek az impresszióim.

 

Starbucks farm Alsace-ban

img_9558-30-08-18-10-38.JPG

Miután körbeautóztuk a fővárost, Raúlnak két dolog jutott eszébe: az egyik egy vulkánkürtő nem messze San Josétól, de sajnos közben kiderült, hogy az oda vezető út le volt zárva, a másik pedig a Starbucks kávéfarmja, ami ráadásul csak most nyílt meg a nagyközönség előtt. (Ez az egyetlen ilyen létesítményük egyébként a világon.) Alsace-ban található, amit valahogy úgy lehet elképzelni, mint San José külvárosát, ahová szerpentineken tekereg felfele az ember a fővárosból. Érdemes megemlíteni, hogy San José hegyek-vulkánok közé van beszorítva, ezért némelyik lankáról egészen parádés panoráma nyílik a városra, egyszóval érdemes meg-megállni egy fotó erejéig útközben. A farmot nagyon epikus helyre sikerült felépíteni: egy hegytetőre, ahol alattunk elég nagy vízesés foglal helyet, felettünk az ültetvények, középen meg maga a "farm", gépekkel, házcskákkal, installációkkal. Van profi idegenvezetés is, a műsor tart vagy 2-2,5 órán keresztül. Megtudom, hogy maga a plantáció létezett már korábban is, és tényleg itt termesztették és szüretelték a Starbucks kávét, de közben rájöttek, hogy vétek lenne nem kihasználni a hely adta kiváló marketing adottságokat is, amit a márka elég jól használ világszerte. Mert nemcsak a kávébogyó szereti a panorámát, hanem a turista is. Ha a kettő közé ráadásul egy interaktív és érdekes program is beékelődik, valamint rengeteg ínycsiklandó ital és étel is, akkor azt gondolom, hogy ez egy aranybánya lesz a vállalatnak a jövőben. Merthogy a program sokkal inkább hasonlít egy modern és profi kávé-tanfolyamra, mint turistaparasztvakításra, és remélem, ez a jövőben is így marad. Meg lehet nézni a kávéültetést, öntözést, az oltványozást, a szüretet, majd a teljes feldolgozási folyamatot, ahol a legeslegprofibb gépek valóban elvégzik mindezt, az őrlést, tisztítást, válogatást, pörkölést, egyszóval tényleg mindent. Mintha egy gyárban járnánk, csak ez épp a szabad ág alatt van. Itt-ott interaktív videók segítik a kávétermesztés megértését, az idegenvezető élvezetesen mesél a folyamatról, közben a kávécserjék közt sétálsz, és egyszerre hallod folyamatosan a vízesést magad alatt, és érzed a frissen pörkölődő kávé illatát. Tényleg nagyon epikus! Ilyen helyen, ilyen programmal, ilyen kávéval én bezony még nem találkoztam. Le voltam nyűgözve. Remélem, egyszer legalább az életben minden kávérajongónak sikerül ide eljutnia, még ha kb 10.000 kilométerre is van Budapesttől. Manapság nem túl gyakran járok már Starbucksba, és a kávét sem ismerem és imádom annyira, mint a csokoládét, de egyet el kell ismerni: a márka brutálisan jól használja a marketing és PR erejét, gyakorlatilag kevés ehhez foghtaó van a világon. Volt szerencsém jelen lenni a magyar nyitásnál, megkóstolni az ételeiket, és interjút késízteni a magyar vezetővel, Szász Edittel. Teljesen lenyűgöző élmény volt, odáig voltam a vállalati filofiával, a belső kommunikációjukkal, de az ételeikkel/italaikkal is. Azt is meg kell említsem, hogy ezzel szemben Moszkvában sokkal szegényesebb a kínálat mind az italok, mind az ételek terén, és szerintem a minőség sem olyan jó, mint otthon. Ellenben Costa Ricában minden a helyén volt: és bízom benne, hogy ezt a fajta mentalistát a világon bárhol meg tudják valósítani. És még a nap is kisütött, még ha csak néhány percre is.