kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!

Martinique és St Lucia

2019. április 23. - lucullus

Irány a mennyország!

Úgy utazunk ma el a Karib-tengerre, hogy közben maradunk az Európai Unión belül. Ez úgy lehetséges, hogy a Kis-Antillák részét képező Martinique jogilag Franciaországhoz tartozik, ennek minden előnyével (és gondolom, hátrányával is, de most mi koncentráljunk az előnyökre…). Emellett Gábornak hála átugrunk St. Lucia szigetére is, ami már kevésbé egyértelműen pozitív élmény – mindezt persze rengeteg fotóval illusztrálva.

cim_44.JPG

„Ez az út teljesen máshogy jött össze, mint ahogy terveztem. Az alapkiindulás az volt, hogy amikor tavaly ilyenkor megjártam Nicaraguát és Costa Ricát, nagyfokú kedvet kaptam újabb kalandozásokhoz a térségben. 

Mivel egyszer már jártam errefelé, konkrétan a szuper Trinidad és Tobagón, két éve pedig itt forgott vállalatunk, a chocoMe kakaóültetvényes-csokoládékészítős image videója Saint Lucia szigetén, ezért kézenfekvő volt, hogy ez legyen a következő úticél. 

Mivel utóbbira elég borsos áron mérik mindig a repjegyet, valaki azt javasolta anno, hogy repüljünk el Párizsból Martinique-ra, onnan meg át hajóval Saint Lucia-ra, az úgy sokkal barátibb lesz. 

Így is lett, csak épp minden fordítva sült el: Martinique-on öt napot töltöttünk, a másik szigeten pedig csak egyet, és nem egyedül utaztam, hanem a feleségemmel és két kisgyermekünkkel. Végül így is minden remekül sült el - bár azért nem egészen. 

„Karib köntösbe csomagolt Francia-EU”: ez Martinique! 

Martinique egy, a Kis-Antillák részét képező sziget a Karib-tengerben, jogi státuszát tekintve Franciaország egyik tengerentúli megyéje. Ez lényegében azt jelenti, hogy szinte ugyanazok a jogok illetik meg a helyieket, mint az anyaországban élőket, az euró a hivatalos fizetőeszköz, és még a teló és net roamingdíja is európai (tehát filléres tétel). 

Területe kb. 1100 m2, lakossága mintegy 400,000 fő, és fura kijelenteni, de több mint 8000 km távolságban is az EU területén tartózkodunk. (Útlevél azért kell, a személyi nem elég.) 

Viszont mindenki franciául beszél szinte csak, ezért nem árt, ha néhány szót megtanulsz franciául, mert alapvető dolgokat fogsz félreérteni. 

repulo_5.JPG

Párizsból nyolc és fél óra ide az út, ami lényegében elviselhető, persze ha emellé még társul egy Budapest-Párizs út és egy repterek közti buszút Párizsban, valamint 5 óra várakozás a reptéren, akkor már nyűgösebb egy kicsit. 

(Hozzáteszem, az odautat jól bírta a család, és azért az Air France is nagyon odateszi magát az utasok kiszolgálásában). 

Egész évben 25-30 fok körül van itt a hőmérséklet, hat hónap szárazabb időt hat hónap nedvesebb idő követ: ez a nyári és a téli évszak váltakozása. A tenger hőmérséklete állandóan meleg, mintegy 22-25 fok körül mozog. 

Ahogy kilépünk az Aimé César reptér épületéből, egyből mellbe vág minket a nedves, párás és helyi nehéz trópusi levegő, amiben madarak és egyéb állatok visító hangja bújik meg, valamint két-három méter magas pálmafák és trópusi növények tarkítják. 

Az autókölcsönzőnél persze nem azt kapod, amit rendeltél, hanem egy drágább autót, ráadásul gyerekülés nélkül, ámde mivel ez az egyetlen hely, ahol beszélnek angolul (mint később kiderül) - ezért ezt kihasználva mégis csak megállapodunk valahogy, és már süvítünk is a martinique-i éjszakába kifele. 

Az autópályán még csak-csak rendben vagyunk, azonban az apartmanunkhoz le kell térni egy kisebb útra, ami rohadtul meredek, kacskaringós, az autó alig bírja egyesben-kettesben, itt-ott el is tűnik az út, néha felvillan hirtelen egy-egy autólámpa, szóval elég vadregényes az egész. 

Bénázunk is rendesen - mind az autóval, mind a navigációval, a házon meg se jelzés, se csengő, ezért dudálunk kettőt. Egy álmos afroamerikai fiatal nő nyit ajtót, és egy árva szavát sem értjük. Mutatom a foglalásom, magyarázok neki angolul, de csak a harmadszori átnézésre esik le neki, hogy ez bezony az ő háza, és hozzá jöttünk el lakni. 

apartman.JPG

Ráadásul azt hiszi, hogy ketten vagyunk, erre meglátja az alvó "enfantokat", majd elborzad, és azt mutogatja el, hogy egy pótágy van, az meg valami hátsó garázsban. 

Persze a szobánk így is megfelel nekünk - van benne egy nagy franciaágy és egy kinyitható kanapé is, de azért csak benyögi a nő, hogy "még adjak 50 Eurót". Mondom, hogy „tomorrow, most fáradtak vagyunk…”. 

De mitől jó Martinique? 

Először is ki kell jelenteni, hogy ez talán a legeslegeurópaibb sziget az egész karibi térségben, színpompás, tiszta, tele van madarakkal-élettel, mintha egy színes madárházban járnál. 

Itt mindenki megtalálja a magának való szórakozást: vannak vadregényes dzsungelek, ahol lehet trekkingelni, bár nem árt vigyázni a mérges kígyókkal. (A sziget jelképe is a kígyó, mily kedves.) 

Északon található a Montagne Pelée nevű működő vulkán, hegyek-völgyek közt, és a fekete homokos strandok. 

 

 

Ugyanitt van a sziget tán legnevezetesebb látványossága is, a „Jardin de Balata” arborétum és függőfolyosó a dzsungelben, ahol több száz trópusi növényt láthatunk egyszerre, amelyek neveiről szerintem mélyen kussolt húsz éve a bioszkönyvem. 

Minden növény más: vannak itt színpompás kisebb virágok, hatalmas pálmák-páfrányok, „szőrös” növények, és egy halom számunkra teljesen idegen vegetáció is. 

 

 

Van egy kijelölt ösvény, amiről nem szabad letérni, szóval el sem tudsz tévedni. A fák közt felhúzott dzsungelfolyosóról pazar kilátás nyílik a meredek hegyoldalakra, trópusi dzsungelekre, vízesésekre. A két legszebb vízesés a Didier és a Gorges de la Falaise. 

A déli rész ennek teljes ellentéte: ott vannak a fehérhomokos strandok, magas, tengerbe nyúló pálmafákkal, türkizkék vízzel, és viszonylag kevés turistával. 

Mi egy Anse Figuier nevű strandra böktünk rá a térképen, és szinte mindig itt vertük fel a tanyánkat. Pazar az egész, tényleg mennyei: meleg tenger, tiszta víz, mindig van árnyék és hely is, valamint kevés a turista. 

Az ember így képzeli el nagyjából tényleg a mennyországot, de úgy is leírhatnám, hogy „ilyesmi poszterekekel otthon csak kevés vidéki sarki biffentőben találkozol”. 

A gyerekek szinte nem akartak kijönni a tengerből, és pazar homokvárakat építettek. A helyiek nyomatják a lokál-karibi-zenét, elég hangosan, meg magukba a helyi rengeteg rumot és füves cigit. 

Gasztrokalandok: cassava és kókuszvizes Schweppes 

Talán az egyetlen negatívum a hellyel az az, hogy egy óriási területre jut egyetlen étterem, ahol van csirke meg hal, és pont. Mondjuk a kaja itt sem volt rossz: tényleg finom grillezett tengeri halat kaptunk, cassava gyökérrel, manioc-cal, helyi karalábéval és személyes kedvencemmel, a plantánnal (főzőbanán), valamint rizzsel. 

 

 

A helyi specialitás azonban az „accra” névre hallgat, ami nem más, mint a tócsnihoz hasonló zsírban sült labdák, amikben ugyanakkor vannak hal- és rákdarabkák is. Egy kicsit talán túl zsíros is az egész, ráadásul valami salsát is adhattak volna hozzá, de így is izgalmas. 

Nem ismerik a capuccino és a latte szavakat (vagy csak nem akarják felismerni), de csak akkor kapsz valami kávéfélét, ha ezt mondod „ön kaffé, szilvuplé”. Csak egyféle „kaffé” van, nem vészes az íze, ellenben a kókuszvizes Schweppes – na, az mindent vitt nálam, hoztunk is haza belőle. 

schweppes.JPG

Nem is értem, miért nem lehet más, nem trópusi országban is kapni? Ittunk indiai kókusz vizét (az út szélén árulják teherautóról), amit mindig is imádtam, illetve fenomenális íze van a helyi banánnak is. 

Ami még pazar Martinique-on - az a péksütemény-kultúra. Bemész egy kisváros „patisserie”-jébe, és a világ legjobb péksüteményeit, croissanjait, süteményeit kapod, de tényleg! 

A Ladurée elbújhat ezek mellett Párizsban - egy ínyenc feleség és két ínyenc gyermek nem tévedhet. Más országban az rí le egy ilyen süteményről, hogy „hogyan spórolnak ki belőle minden tölteléket”, itt meg az a verseny, hogy ki tud jobbat-többet belenyomni. Roskadnak is a sütik megfele a sok töltőanyagtól, és minden friss, és isteni finom! 

Az étteremhiányra egyébként gyorsan választ is kaptunk: itt a „csináld magadnak mozgalom” a divat. Összegyűlik a Család, 10-20 ember, platós teherautóval mennek strandolni a vásárlás után, kilószámra grillezik maguknak a húsokat egész nap, az asztaluk roskadozik a jobbnál-jobb kajáktól, tényleg csorog a nyálad! 

Étterem viszonylag kevés van tényleg errefelé, de igazából turista is, a helyiek meg így nyomják. 

Tömegközlekedést nem láttunk, az autóbérlés a legmegbízhatóbb dolog, ráadásul egy nap alatt körbejárhatod az egész szigetet vele! 

Fasza strandok még az Anse des Salines és a Marin is, ezek is ugyanitt vannak délen, közel egymáshoz. Paradicsomi állapot tényleg, nincsen jegyszedő, a parkolóban mindig van hely, a tenger pedig mindig nagyon közel van, és sosincs tele. 

 

 

Lehet kajakozni, SUPpolni, tengerihajókázni, a parton valódi rumos fagyit enni, és így tovább. Ittunk többféle rumot és puncsot is - talán a St James márka jött be a legjobban - és persze nem távozhattunk csokoládékóstoló nélkül sem: a legjobb helyi csokoládémárkát Frères Lauzea-nak hívják, bátran ajánljuk mindenki figyelmébe.

St. Lucia, a fordított világ 

Nos, ez volt az alapkiindulópont, Saint Lucia szigete, de mivel elég későn lettek kész a gyermekeink útlevelei, ezért a biztosra mentünk, és Martinique-ra foglaltuk be elsősorban a szállást az összes napra. (A repjegyet már egy éve megvettem, hogy ne menjen fel az ára). 

Az utazáshoz közel tudtam csak hajójegyet foglalni, mivel kellett hozzá útlevélszám, ezért úgy alakult, hogy csak egy napot töltöttünk el St Lucián, és persze sajnos egyetlen kakaóültetvényre sem jutottunk el. 

Volt viszont viszontagság rendesen az úttal: először is túl korán érkeztünk az állomásra, és feleslegesen végigálltuk a sort, aztán elmentünk sétálni, és még egyszer végigálltuk ugyanazt a sort. 

Kiléptetés - útlevél- és vámvizsgálat van, mindez elég szigorúan és hosszan, és a hajó indulása ekkor már egy órás csúszásban volt. 

Az állomáson négy nagy posztert véltünk felfedezni, amelyek büszkén hirdették a Zika vírust, az Ebolát, a Dengue lázat, és egy számomra teljesen ismeretlen betegséget is, aminek a nevét meg se jegyeztem..., amire a feleségem falfehér lett egy pillanat alatt, én meg alig tudtam megnyugtatni, hogy „ezek csak információs poszterek”. 

hajo_1.jpg

hajo_2.jpg

Belül azért én is izgultam egy kicsit, és nem is magam miatt, hanem hogy belerángattam a családom egy ekkora baromságba. Az igazi feketeleves azonban a hajón jött: olyan gyorsan száguldottunk, és akkora hullámok jöttek, hogy perceken belül a fél hajó elkezdett hányni, köztük a gyermekeink is, mi, felnőttek pedig ezek együttes hatására „majdnem” szintén kitettük a taccsot, ritka undorító volt az egész.

pecset.jpg

Úgy érkeztünk meg, mintha egy hetet hajóztunk volna, és ott meg kezdődött minden elölről: útlevél- és vámvizsgálat, hosszú beléptetés, csomagkiadás, amit megspékelt egy elég nagy trópusi zuháré is.

sor_2.jpg

Sem a net nem működött, sem Kelet-Karib dollárunk nem volt, és még csak nem is várt minket senki sem. De még egy hivatalos taxi sem volt kint, idegenekhez meg valahogy nem akartunk beülni. Végül felhívtam a szállodánkat és kértem egy autót, intéztek is, szóval megúsztuk a dolgot. 

autok.JPG

Én nem vagyok rasszista vagy ilyesmi, de ha Martinique-on feketék az emberek, akkor itt „koromfeketék”: a sötétben néha csak egy izzó szempárt látsz... A dolog pozitív oldala, hogy mivel ex-brit gyarmatról van szó, ezért az angol itt a hivatalos nyelv, persze jó nagy karibi akcentussal, de azért így is szót lehet érteni velük. A szálló kb. öt percre volt a hajóállomástól, az út meg 20 euróba került. Hiába: fizessél oktondi turista! 

A Villa Beach Cottages elnevezésű „karibi-angol” stílusú szállodánk mintegy húsz méterre volt megtalálható a tengertől, tízméteres pálmafák övezték, gyönyörű volt az egész. Saját strand, medencék, bennük senki... Hiába, elkezdődött az esős évszak, ez nem számít főszezonnak már errefelé. 

Idősebbik gyermekem „fordított világnak" nevezte el a szigetet, mivel baloldali ugye a közlekedés, más stílusúak a házak, mint Martinique-on, mások az emberek, máshogyan beszélnek, de még a vécécsésze, a csaptelepek és a konnektor sem ugyanaz. Na meg persze sokkal rosszabb időre is jöttünk, pedig csak 60 km-re voltunk a francia világtól. 

Kalandos vacsora… 

A fura még az volt, hogy NEM volt a szállónak étterme, de még egy kávét sem tudtunk meginni! Megkértük a taxist, hogy vigyen el minket vacsorázni valami spéci helyre, kb. 20 percet utaztunk is, amiért újabb 30 eurót fizettünk neki. 

Azt mondta, hogy ez a legjobb hely Castries-ban (a sziget fővárosa), de nekem úgy tűnt, mintha valami ipari negyedben autóztunk volna autószerelő műhelyek meg szemétégetők közt, de aztán valahogy mégis csak kikeveredtünk a tengerpartra, ahol meg olyan sötét volt, hogy abban a pillanatban azt mondtam az embernek, hogy „el ne menjen innen, pont egy órát fogunk vacsorázni”. 

Az étterem egyébként príma volt, a „Spinnakers" névre hallgatott és lágy Jazz zenével szórakoztatta a vendégeit. Kóstoltam kétféle helyi rumot (Denros és Bounty) és Piton sört (a Piton a sziget déli részén található emblematikus hegy, a Matterhornra emlékeztet, Saint Lucia szimbóluma). 

 

 

Az ételek közül rántott „jumbo” garnélát kértem kókusztejes mártással, valamint balzsamacetes-fenyőmagos-almás-mézes grillezett kecskesajtot vegyes salátaágyon. Valami fenomenális volt az egész! 

A gyerekek sajnos kevésbé élvezték a helyi kaját, bár lehet kérni sima hasábburgonyát, hotdogot, tésztát is, mint mindenhol máshol. Sofőrünk ugyan elment, de visszajött értünk, épségben hazaértünk. 

… és még kalandosabb reggeli 

A gondok azonban másnap reggel folytatódtak: ahol nincs vacsora, ott reggeli sincs, ezért kibattyogtunk az útra, és bezony le kellett intenünk egy vadidegen autót. (Afféle iránytaxinak tűnt, emberek ültek benne). 

Úgy öt kilométert kellett utaznuk a „Rodney Bay” nevű öbölbe, ahol boltok és éttermek sorakoztak: ez afféle turistanegyed volt, pechünkre pont kifogtuk a Húsvét vasárnapot, és összesen egy bolt és egy kávézó volt nyitva csak. 

Az egyikben bevásároltunk, a másikban ettünk: mégpedig juharszirupos palacsintát és sárgadinnyés omlettet kolbásszal. 

reggeli_1_2.jpg

Megkértem a pincér lányt, hogy hívjon egy taxit nekünk, ami visszavisz a szállodába, mire mondta, hogy az „apja a taxis, de épp templomban van, viszont jön mindjárt a nagybátyja, aki ugyan nem taxis, de azért elvisz minket”. 

Közben egy börtönviselt ember hajtogatott a gyermekeinknek nádból állatokat. Na így mennek errefelé a dolgok.

A nap másik fele strandolással telt, valamint volt szerencsém megismerkedni a hotel tulajával, akinek „véletlenül” kakaóültetvénye van délen, de egy óra oda az út, egy meg vissza - ezért ezt most szkippeltük. 

Amúgy is lehetetlen egy napba bezsúfolni egy egész országot: minden szépség délen van, így a PITON, a kakaóültetvények, a fehérhomokos luxusstrandok és hotelek (Fond Deux, Hotel Chocolat, Sugar Beach stb), és maga a háborítatlan ősdzsungel. 

 

 

Elhatároztuk, hogy ha lehetőségeink engedik, akkor ide még visszatérünk a jövőben: az utazást össze lehet kötni az „eggyel vagy kettővel lejjebb lévő” szigettel, Saint Vincenttel vagy Grenadával, a fűszerszigettel. 

A hajón visszafelé egyébként szerencsénk volt, mivel nyugodtabb volt a tenger, ezért megúsztuk rossz kaland nélkül. 

Összességében véve Martinique nagyon bejött nekünk, Saint Luciáról meg ugye nem tudunk teljes képet alkotni, mert csak impressziókat kaptunk. Az biztos, hogy a két sziget teljesen ellentétes egymással, és ha le tudtunk volna menni délre, talán most Saint Lucia lenne a „jobb”, tényleg nem tudom. 

Remélem, még visszatérünk! Addig is elropogtatjuk a hotelmanager csokiját, ami a „Cacoa Sainte Lucie” brandnevet viseli, és egészen finom íznek örvend. A helyi kakaótermesztés egyébként nagyon kevés Saint Lucián - az ország fő exportcikke a banán. Örülök annak is, hogy a gyermekeink is részt tudtak venni egy ilyen hosszú utazáson, és tetszett is nekik a dolog. 

Amit még érdemes szem előtt tartani, az az, hogy minél hosszabb időre jöjjünk ilyen helyre.” 

"Kaukázuskerülő 8": Adler, Szocsi és a "Piros Mezőcske"

img_5359.JPGSokat tűnődtem azon, hogy a Fekete-tenger orosz partvidéke vajon része-e a Kaukázusnak, vagy sem. És végül arra jutottam odautazásom után, hogy ugyan földrajzilag "nem igazán", azonban érzésileg "nagyban igen". (Ráadásul korábban ebbe a kérdéskörbe helyeztem a Gelendzsik-Krasznodár utamat is, ami földrajzilag még távolabb esett.) És végül, de utolsósorban: régen a "kaukázuskerülő" hashtaggel kezdtem el írni a pajehali.hu blogon ezeket a kalandokat, ami kicsit nagyobb mozgásteret adott a kalandozásra.  Mert mondanom sem kell, hogy megérte: ezekre a helyekre, amelyek valamilyen módon kapcsolatosak a Kaukázussal, imádok elutazni, évente egyszer-kétszer sikerül is. 

img_5344.JPG

Miért pont Szocsi? 

Útjaimat, legyenek azok tervezve a Kaukázusba vagy máshová, általában az alapján választom ki, hogy épp van-e oda jó/olcsóbb repülőjárat, van-e ott ismerős, és épp milyen évszakot, hetet, időjárást élünk Moszkvában, és ahhoz képest mi van a célországban. Mivel nagyon sűrű a naptáram, és rengeteg az utazási célpontom, ezért jól kell, hogy mérlegeljek. Szocsiba könnyen és olcsón el lehet jutni Moszkvából például télen, partnerünk is van itt, valamint ekkor már virágzik a magnólia, egyszóval minden klappol. Ráadásul van itt tenger/hegy/közelség Abháziához/ saslik - úgyhogy a térség tényleg jó választásnak bizonyult. Nyáron mindez ugyanígy, csak rengeteg emberrrel megtűzdelve. A repülő Adlerban, Szocsi szatelitvárosában száll le, ami szinte az orosz-abház határon fekszik. Abháziába sajnos nem sikerült átjutni, mert oda nem jó az orosz vízum, ráadásul az interneten megigényelt vízum nem elég, hanem határátlépés után még az ország "fővárosába", Szuhumba is el kell menned, hogy "bepecsételjenek" az útleveledbe. Amivel utána viszont az Ég óvjon, hogy Grúziába átmenjél, mivel ez a terület Grúziából "csatolódott le" bő tíz éve. Hiába, a Kaukázus már csak ilyen: az orosz haver az abházzal, de nem haver a grúzzal, a grúz nem haver egyikkel sem, mert leginkább az USA-val haver, a magyar viszont mindenkivel haver. Lehet, hogy egyszer felvázolok majd egy "ki kivel haver és ki kivel nem diagramot" a Kaukázusról, de előre félek, hogy óriási katyvasz fog kijönni. Szocsi például Oroszország legsokszínűbb városa etnikai szempontból, egészen pontosan 132 féle (!) náció él itt, ahol értelemszerűen az oroszok vannak a legtöbben.

A mai Szocsi amúgy egy túlzsúfolt nagyváros, ahol rengeteg ember él, nyáron turistainvázió és dugók tömkelege ékesíti. 2014-ben volt itt megszervezve a Téli Olimpia, amikor is rengeteg pénzt pumpáltak ide, az ingatlanárak meg akkoriban naponta változtak, persze felfelé. Ma sem olcsó ingatlanhoz jutni errefelé, ráadásul Putyin is imádja, meg a Gazpromnak is van itt jó pár üdülője. A tengerről és a síelési lehetőségekről nem is beszélve - aki ide jön, télen-nyáron megtalálja a kedvére való szórakozást. Szállásomat kb 20 (igen, húsz!) méterre a tengertől sikerül lefoglalnom, a "Vadász" nevet viseli, és van benne szauna, jacuzzi és mindenféle egyéb hívság, így páldásul az "Odüsszeusz" névre hallgató bár, ahol Szuluguni és Csecsil sajtot vacsorálok, hagymás saslikkal, valamint Dioszkiria es Rodeda abház borokkal. A tenger brutális hangjára alszol el, a levegő párás és füstös szagú, az ablakodból pálmafák és hegycsúcsok látszanak. És mindez Oroszországban - rendkívül szürreális. A reggeliztetőhely sem szokványos, már a kertben egy öt méter magas jávorszarvas-szobor figyel a pálmafa tövében, a tengert meg mélabúsan figyeli egy néni, egy bácsi, és egy kutya. A hirdetőtáblán egy rajz hirdeti, hogy "elveszett egy labda, a becsületes megtaláló bla bla bla...." Tisztára mintha egy Aki Kaurismäki vagy Jarmusch filmben lennénk! A partoldalban halászok szövögetik hálóikat, kicsit távolabb egy befejezetlen szockószerű szálloda tátong üresen, az odavezető út a parton meg egyszer csak eltűnik... 

img_5483.JPG

Abház farmon medovuha 

Másnap kipróbáltuk a világ "legdrágább autóútját", ami Szocsiból vezet e hegyek felé, a Vörös Mezőcske (Krasnaya Poljanka) névre hallgató sí- és üdülőparadicsom felé, de előtte jól bevásároltam a Szocsi központjában lévő vásárcsarnokban helyi sajtokból és kefíres alapú kenyérből. Rettenetesen egészségesnek és finomnak néz minden ki, Moszkvában bezony nem ilyenek a tejtermékek! Utunk első állomása a Skypark nevű "bungee jumping" ugróhely alatt vezet el, ami elég félelmetesnek néz ki még így aluról is. Azt hiszem, a világon is egyedülálló ez a létesítmény, az extrém sportolók Mekkája. Ezután következik a Csvizsepsze nevű ásványvíz forrása, ahol egy szép kis vízesés tövében lehet kóstolgatni az ásványvizeket. Persze sokat nem, mert "soktól összefosod magad - hiszen az ásványvíz az nem vodka" - ossza meg velünk bölcs tapasztalatait a sofőrünk. Eztán egy családi pisztrángfarmra érkezünk, ahol az abház házigazdák borral, csacsával (grúz pálinka) és medovuhával (orosz mézzel ízesített alkoholos üdítő) kínálnak, aztán pedig egy félkilós sülthússal. A kettő közt vagy tízféle mézet is megkóstolhatunk: minden élő, elképesztően vonzó és finom. Jól érezzük magunkat. Mutatnak nekünk medvezsírt (játékmacis üvegben), és nem tudunk mit kezdeni az infóval, ám hamar kiderül, hogy ezt nem enni, hanem kenni kell, a sebekre, és attól majd azok majd jól begyógyulnak. Ettől megkönnyebbülünk, és örömünkben abház mandarinbefőttet vásárolunk, egészben, héjastul, befőttes üvegben (Azóta is otthon őrzöm, fogalmam nincs, milyen ízű). A farm egyébként ennél jobb helyen nem is állhatna: távol helyezkedik a városok zajától, hegyek közé beékelve, teljes nyugalomban. Na zért jöttem ide:-))) 

Roza Khutor, Vörös Mezőcske, Gazprom üdülő

A nap másik felében üdülőparadicsomokat nézegettünk, lanovkáztunk, és így tovább. Ezek a helyek homlokegyenest eltérnek az abház farmtól, a nyüzsgés csimbarrasszói, ennélfogva egy kicsit csalódást is okoznak. Nem éppen síelni érkeztem, meg nem is Gazprom-várost nézni (kb egy óriási bevásárlóközpont van bebarmolva a hegyek közé), de azért azt is meg kell említeni, hogy ha családdal jössz ide, akkor rengeteg szórakozási lehetőséget tudsz ötvözni a hegyi levegővel, csodaszép panorámával, ugyanakkor rengeteg turistával is. Svájc és Ausztria elbújhat nagyjából "síinfrastruktúrailag" ezek mellett. A szaúdi olajsejkek lakóhelyeit megszégyenítő Gazprom-üdülő lényegében Putyinnak épült, de sajnos olyan védhetetlen helyre tették, hogy a szerencsétlen államfő egy percig nem használhatta azt, mert azonnal könnyű célpont lett volna belőle. Azóta sima szállodaként üzemel. Summázva a látottakat: a prímet azért az abház farm vitte el a remek kóstolókkal és a szuper házigazdákkal, sokadszorra is megerősítve bennem a hitet, hogy a Kaukázus igenis szuper hely, szuper emberekkel, és mindig vissza kell ide jönni, amint van rá lehetőséged! 

Egy kis januári Ciprus

Vannak témák, amiket jól kidolgozok, körbejárok, megírok. Ciprus egyelőre nem tartozik közéjük - most csak pár januári képet adok közre - de lehet, hogy a jövőben ez meg fog változni. Itt ugyanis egy viszonylag kis helyen két ország befolyása érvényesül: Görögországé és Törökországé, az ország kétfelé van osztva demilitarizált zónával, határokkal, és mindez az EU tagjaként. Érdekel, hogy létezik e már olyan, hogy "ciprusi" öntudat (nyelv még nem igazán, csak "szlenges görög", hogyan viszonyulnak egymáshoz, és az oroszokhoz, akik úgyszintén egyre nagyobb számban jelennek meg errefelé, és mindez miért néz ki úgy, mint a "EuroKavkaz". Mert kábé így jellemeznám elsőre. 

 

img_4976.jpg

img_4903.JPG

img_4909.jpg

img_4924.JPG

img_4927.JPG

A Balti-tenger rejtett orosz szigetein - Gogland, Mosshnij, Szeszkár

 

Ez az út mondhatjuk, hogy szembejött velem: a Balti-tenger rejtett, nem igazán látogatható, fizikailag is rettenetesen nehezen megközelíthető szigeteire nem terveztem sosem az utazást. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert kb. 2-3 éve láttam egy filmet a jutyubon bizonyos "Nagy-Tyutyersz" szigetről, amit a mai napig háborús ereklyék milliói "díszítenek", és az egész sziget alá van aknázva a németek által. A Kuril-szigeteki túrám után nagyon vágytam egy újabb ilyen helyre. Tudni kell, hogy a II. Világháborúban itt nagyon heves harcok folytak, ide-oda foglalták, majd csatolgatták a szigeteket, ezért lényegében a nem oroszos elnevezések, meg a harci állapotok. Mutatták, hogy önkénteseket toboroznak a sziget aknamentesítésére és harci eszközök összegyűjtésére, lomtalanításra, amire rá is kaptam gyorsan, de végül mégsem jelentkeztem, mivel 1. gondolom külföldiként biztos nem engedtek volna be 2. egy hónaposak voltak az utak, annyit meg nem tudok rászánni. Nos az ötlet el is halt, bár azért kavarogtak a fejemben utána rendesen a gondolatok: "vannak ezek a rejtett szigetek, kb. a Balti tenger közepén, orosz fennhatásúak, finn-svéd nevűek, ráadásul közelebb vannak Finnországhoz, Észtországhoz, mint Oroszországhoz, konkrétan nincs semmilyen túra vagy szállítóeszköz oda". Na mondom, ez a nekem való kaland.... node sajnos az érzés mégis elhalt, eltemettem magamban, el is felejtettem, mígnem a neten szembejött velem egy ilyen túra: "A Balti tenger rejtett szigetei - Gogland, Mosshnij, Szeszkár, Nagy-Tyutyersz". Ráadásul azzal a csapattal, akiket ismerek, akikkel már voltam egy túrán Moszkva környékén, ezért vihargyorsan be is lelkesültem, már foglaltam volna is le az utat, amikor a végén megláttam ezt a részt: "A túra engedélyköteles, az engedély megszerzéséhez elengedhetetlen az orosz személyi igazolvány. Külföldieknek nem megengedett a belépés.." Na mondom, kész, itt a vége, de azért egy telefont mégis megeresztettem a szervező felé: "Igen? Tényleg? És ez biztos?" Hasonló szavakkal operáltam.. Mondom, "nem próbáljuk mégis ki? mit veszítünk? Max visszautasítanak..." "Jó, próbáljuk ki. Ezek és ezek a papírok kelenek hozzá... Sok... És személyen kell az ügyet intézni, Szentpétervárott ráadásul..... Sok sikert hozzá". Na, újabb csalódás, újabb paff, mert mondanom sem kell, hogy erre sincs időm: az orosz bürokrácia rettenetes útvesztőiben, egy másik városban biztosan nem vállalom be a dolgot..... "Te, és nem lehetne, hogy Ti elintézitek ezt nekem?" "Hát, az a baj, hogy az orosz csoportnak egy helyen kell intézni, a külföldieknek meg egy másik helyen". "Nade azt írtátok, hogy "külföldiek nem jöhetnek egyáltalán!' "Igen, mert kurvára macerás, MI nem akarunk magunkkal kölföldieket vinni...." "Jó, mondom, akkor beszéljünk máshogyan: hajlandó vagyok ráfizetni, ha elintézitek a dolgot". "Hajh.. ettől féltem - nem fogadhatunk el Tőled extra pénzt, mert Te Mihail barátja vagy (Mihail a csoport vezetője - és azt kell róla tudni, hogy egyszer-kétszer tettem már neki egy-két szívességet), "ám őszinte leszek: reméltük, hogy pont erre a túránkra nem fogsz jelentkezni..." "hát, rábasztatok..." Na így indult el a szervezés. Úgy ez év januárjában szedtem össze a szükséges papírokat, és töltöttem ki őket kábé huszadik nekifutásra, majd juttattam el őket Szentpétervárra, és szépen lassan újból kezdtem eltemetni ezt a kalandot, mivel egészen júliusig az ég egy világon semmi nem történt az ügyben...., míg az oroszoknak meglett az engedély már úgy három hónap múlva. És akkor le is mondtam az utat, és akkor abban a pillanatban jött a telefon, hogy "de megvan az engedély"! Na mondom "jó, de minek, hisz holnap indultok"...., mire azt mondja: "á, akkora volt az érdeklődés, hogy egy hónap múlva is megtartjuk ezt az utat!!". Madarat lehetett volna velem fogatni. "Ja és van még jó hírem: " egyrészt az engedélyed hat hónapig jó, másrészt a Balti-tenger ÖSSZES orosz szigetére érvényes, és ilyen még az oroszoknak sincs!" Halleluja. Induljunk. Megtudom, hogy a Balti tengeren csak "cikkcakkban lehet haladni" (ennek okát nem írhatom le), illetve "semmilyen garancia nincs, hogy Goglandon kívül a többi szigeten is ki tudunk kötni, mivel azokon nincs kikötő, ott gumicsónakos a kiszállás, és rettenetesen háborog mindig a tenger, szóval fifti-fifti az esély. Na ezért nincs ide semmilyen út, semmilyen hajó.., kivéve egyet: egy kis halászhajót, ami három napig az otthonom lesz a titokzatos, háborgó Balti-tengeren, tizenöt vadidegen orosz emberrel. Előrebocsatom, nagyon izgalmas lesz: voltak potyautasaink is, ebből eredően konfliktusaink, ebből kifolyólag komoly zendülés a hajón, súlyos testi sértés, "kihagyott szigetek", majd "kierőszakolt szigetek", majdnem gumicsónakos borulás a tengerbe (kis híja volt), és akkor a szigeteken való kalandjainkról - amelyeken óriási volt a szigor - nem is beszéltem még.....

1. rész a Határátkelőn: https://hataratkelo.blog.hu/2018/09/25/utazas_a_rejtett_szigetekre

2. rész: https://hataratkelo.blog.hu/2018/10/04/elet_egy_orosz_halaszhajon

3. rész: https://hataratkelo.blog.hu/2018/10/23/a_lathatatlan_katonak_szigete

4. rész: https://hataratkelo.blog.hu/2018/11/09/utazas_loszeres_dobozokon

 

 

 

Illetve az Index címlapon: 

 

 

 

 

Rollerral Moszkvában

img_3393-01-09-18-09-09.JPG

Mostanában rákaptam a rollerra Moszkvában, és a következőt állapítottam meg: a városközpont egész jól járható, nem annyira vészesek a távolságok, ellenben mégis a parkokban jobb rollerezni, mivel a városban sok a a kicsi akadály, útpadkák, lukak, szintkülönbségek, emberek. A roller kis kereke minden szirszarban elakad. (Ilyet vettem...) Több olyan helyre eljutok, ahová korábban nem sikerült, vagy lusta voltam: mert gyalog elég messze van, autóval meg rohadtul kényelmetlen.  Akinek nincs rollere, vagy kerékpárja, az tud Moszkvában bérelni is: a központban például minden sarkon van egy-egy pont. Még riksázni is tudsz. Moszkva egyébként nagyon átalakult ezen a téren az elmúlt 20-25 év alatt: régen ha véletlenül láttam egy-egy bringát, gördeszkát a városban, akkor arra úgy tekintettek, mintha valami sátáni dolog lenne... , ma meg szinte mindenki ezt nyomja. Néhány fotó a mai napból: 

Mutassunk már Panamáról is valamit!

Panamában lényegében csak átutazóban voltam, oda-vissza Nicaraguából, a chocoMe kakaóültetvény látogatáson, a következőkben a reptéren töltött órácskákból szemezgetek egy csokorra valót. A reptérről nézve Panama elég gazdag országnak tűnik (főleg ugyebár a Panama-csatornának köszönhetően), nagy felőhőkarcolók tarkítják, azt hiszed New Yorknál jársz, és minden elég drága volt a reptéren. Az emberek vidámak, hangosak, színesek. Ha lesz lehetőség, vissza kéne jönni ide is jobban szétnézni. 

 

 

Kávéfarm-kalandom Costa Ricában

San José, a most csak "majdnem" Pura Vida fővárosa

img_9403-30-08-18-10-33.JPG

Nos ezt az írást is azzal a teljes paradoxonnal kell kezdjem, hogy "a békébe mindig a háborún keresztül vezet az út". Ugyanis ha nem alakul ki egy egy háborús felkelés Nicaraguában, ahol épp kakaófarm-látogatáson vettünk részt korábban a chocoMe-vel, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába, a Föld legboldogabb országába. Mit eljutok?! Oda evakuáljuk magunkat! Igen, jól látják: ide tudtunk elmenekülni az utolsó repjegyek egyikét megszerezve a lassan háborús övezetté váló Nicaraguából. A két ország közt csak egy órás a repülőút, ellenben a fejlettségi szakadék köztük fényévnyi: az előbbi a térség legszegényebb országa, Costa Rica pedig az egyik leggazdagabb. Itt pompa fogad, ragyogás és vidámság, avagy ahogy a helyik mondják: "Pura Vida". (Mint később a helyi idegenvezetőm fogalmazta meg találóan, hogy "itt minden Pura Vida", tehát, "ami fasza, az mind Pura Vida, ez a csaj Pura Vida, ez a kaja Pura Vida és így tovább".) Az embert reggel hatkor halásztam a szállodám előtt, mint aki pont arra várt autójának polírozgatása közben, hogy engem elkalauzoljon San José-ban, Costa Rica fővárosában. Délután indult tovább a gépem Panamán át Amszterdamba, és egy kevés órás éjszakai alvás és a háborús retorika után úgy éreztem, most pont erre a programra van szükségem. Az embert Raúlnak hívták, óradíjban állapodtunk meg vele, s ha jól emlékszem, úgy kb 50.000 forintért cserébe volt szállítójárművem, angolul beszélő "personal" idegenvezetőm, aki ráadásul elég jól is értett a hülye külföldiek istápolásához. Élvezetesen mesélt a látnivalókról, amiből akadt azért bőven az utunkon, és rögtön azzal kezdte, hogy sose járt még Európában, mert rohadt hosszú az út oda, de a felesége folyton rágja a fülét emiatt. Nem igazán értette, mi a fenét kerestem Nicaraguában, bár igazából azt se, hogy most mit keresek Costa Ricában "pár órára". Persze azt se tudta, hol van Magyarország, az egyetlen értékelhető "közös" téma a foci volt. Mindkettőnk örömére egy "mindkettőnk által beazonosított focista", Keylor Navas is előkerült, aki a costa ricai focicsapat és a ReaL Madrid kapusa. A foci pedig onnan jutott épp az eszünkbe, hogy a Nemzeti Focistadionnál is megálltunk egyet fotózkodni, ami meglehetősen impresszív látványt nyújtott. Emberem elmondta, hogy ő bizony olyan cifra puravidát még életében nem látott, mint amit akkor toltak a helyiek, amikor a csapatuk a négy évvel ezelőtti foci vb-n vert le maga előtt szinte mindenkit. A szórakozás mellett a munka, a nyüzsgés és a sport is elég nagy szerepet játszik a puravidaiak életében: ennyi sportoló/futó/gyalogló/bicikliző/rollerező/dolgozó embert reggel hatkor szombaton én még az életemben nem láttam, mint ahogyan az is nagyon furcsa volt, hogy a belváros is már régen élte nyüzsgő életét, mintha csak hétfő reggel kilenc lenne. Inkább jutott eszembe párhuzamként London "City" városnegyede, mint a Blaha, ahol aki reggel hatkor épp arra jár, az meg is érdemli, mert mindent lát, csak épp nem puravidás, boldog, lüktető, sportoló, üzletelő embereket. Na ebben a nyüzsgésben sikerült egy keményhéjú, kis kókuszdiót elfogyasztanom, aminek a vize és a fehér húsa is fogyasztható volt. Előbbit szívósszal kellett kiszívni a termésből, de előszeretettel öntik ki nejlonzacsiba is, utóbbit meg kifaragják neked helyben kanállal. Az íze mondanom se kell: nem emlékeztet az otthoni kókuszra. Két lány árulta kis kerekeskocsiban a kókuszt, egy bárddal szakszerűen lenyisszantotta a tetejüket, és ennyi. Mint kiderült, nicaraguaiak voltak, ámde kicsit bizalmatlanok is irántam, mivel fotóztam és videóztam őket, és az egész szeánsz tartott nálam vagy fél órát, míg mások az egész cuccot letolták pár másodperc alatt. Evidens, hogy full illegálban nyomták, de ez engem most egy cseppet sem izgatott, mivel rendkívüli örömet okozott a nem mindennapi élmény.
Az idő ellenben sajnos egyűltalán nem volt valami puravidás: Nicaragua harminc egynáhány fokjai után itt csak huszonix volt a légben, meg szemerkálő eső, meg fekete ég. Hiába, ez a pár óra nem igazán jó arra, hogy élvezkedjünk is. Ami nagyon megfogott San Joséban, az az érzés, mintha Londont és Bécset egyszerre próbálná leutánozni, de teszi ezt sokkal több bájjal, rengeteg pálmafával, gyönyörű kolonialista épületekkel, és eszméletlen színkavalkáddal. San José nem nagy, kényelmesen körbeautózható 1-2 óra alatt, úgy, hogy nagyjából minden harmadik ház szerintem egy századelejei architektúrális remekmű, ahol a gyarmatosítás érezhető, ami keveredik a latinamerikai csicsával. Persze nem vagyok építész, ezért lehet, hogy mindez baromság, amit írok, de nekem akkor is ezek az impresszióim.

 

Starbucks farm Alsace-ban

img_9558-30-08-18-10-38.JPG

Miután körbeautóztuk a fővárost, Raúlnak két dolog jutott eszébe: az egyik egy vulkánkürtő nem messze San Josétól, de sajnos közben kiderült, hogy az oda vezető út le volt zárva, a másik pedig a Starbucks kávéfarmja, ami ráadásul csak most nyílt meg a nagyközönség előtt. (Ez az egyetlen ilyen létesítményük egyébként a világon.) Alsace-ban található, amit valahogy úgy lehet elképzelni, mint San José külvárosát, ahová szerpentineken tekereg felfele az ember a fővárosból. Érdemes megemlíteni, hogy San José hegyek-vulkánok közé van beszorítva, ezért némelyik lankáról egészen parádés panoráma nyílik a városra, egyszóval érdemes meg-megállni egy fotó erejéig útközben. A farmot nagyon epikus helyre sikerült felépíteni: egy hegytetőre, ahol alattunk elég nagy vízesés foglal helyet, felettünk az ültetvények, középen meg maga a "farm", gépekkel, házcskákkal, installációkkal. Van profi idegenvezetés is, a műsor tart vagy 2-2,5 órán keresztül. Megtudom, hogy maga a plantáció létezett már korábban is, és tényleg itt termesztették és szüretelték a Starbucks kávét, de közben rájöttek, hogy vétek lenne nem kihasználni a hely adta kiváló marketing adottságokat is, amit a márka elég jól használ világszerte. Mert nemcsak a kávébogyó szereti a panorámát, hanem a turista is. Ha a kettő közé ráadásul egy interaktív és érdekes program is beékelődik, valamint rengeteg ínycsiklandó ital és étel is, akkor azt gondolom, hogy ez egy aranybánya lesz a vállalatnak a jövőben. Merthogy a program sokkal inkább hasonlít egy modern és profi kávé-tanfolyamra, mint turistaparasztvakításra, és remélem, ez a jövőben is így marad. Meg lehet nézni a kávéültetést, öntözést, az oltványozást, a szüretet, majd a teljes feldolgozási folyamatot, ahol a legeslegprofibb gépek valóban elvégzik mindezt, az őrlést, tisztítást, válogatást, pörkölést, egyszóval tényleg mindent. Mintha egy gyárban járnánk, csak ez épp a szabad ág alatt van. Itt-ott interaktív videók segítik a kávétermesztés megértését, az idegenvezető élvezetesen mesél a folyamatról, közben a kávécserjék közt sétálsz, és egyszerre hallod folyamatosan a vízesést magad alatt, és érzed a frissen pörkölődő kávé illatát. Tényleg nagyon epikus! Ilyen helyen, ilyen programmal, ilyen kávéval én bezony még nem találkoztam. Le voltam nyűgözve. Remélem, egyszer legalább az életben minden kávérajongónak sikerül ide eljutnia, még ha kb 10.000 kilométerre is van Budapesttől. Manapság nem túl gyakran járok már Starbucksba, és a kávét sem ismerem és imádom annyira, mint a csokoládét, de egyet el kell ismerni: a márka brutálisan jól használja a marketing és PR erejét, gyakorlatilag kevés ehhez foghtaó van a világon. Volt szerencsém jelen lenni a magyar nyitásnál, megkóstolni az ételeiket, és interjút késízteni a magyar vezetővel, Szász Edittel. Teljesen lenyűgöző élmény volt, odáig voltam a vállalati filofiával, a belső kommunikációjukkal, de az ételeikkel/italaikkal is. Azt is meg kell említsem, hogy ezzel szemben Moszkvában sokkal szegényesebb a kínálat mind az italok, mind az ételek terén, és szerintem a minőség sem olyan jó, mint otthon. Ellenben Costa Ricában minden a helyén volt: és bízom benne, hogy ezt a fajta mentalistát a világon bárhol meg tudják valósítani. És még a nap is kisütött, még ha csak néhány percre is.

 

Caricino, ||. Katalin nyári rezidenciája Moszkva déli részén

Nekem az egyik kedvenc helyem Moszkvában, a Caricino Park, azaz II. Katalin Cárnő "nyári rezidenciája", ám annak is "ritka példája". Írom mindezt azért,  mert a Cárnő nagyon keveset tartózkodott errefelé, csak egyszer, amikor átutazóban volt, magával ragadta a táj, és szépen ki is alakíttatott magának itt egy parkfélét. Óriási a terület, egy nagy palotával, több más épülettel (Pl. van itt "Kenyeres Ház", ami a volt konyhai létesítmény lényegében, fedett arborétum, régi templom, gyalogos-bástyás híd, tavacskák, és bennük egy zenélő szökőkút figyel. A park területén elektromobil is közlekedik, ezzel kényelmesen körbe lehet járni az egészet. Nagyon szép, epikus élmény, ugyanakkor tapasztalatom szerint meglehetősen ki esik Moszkva idegenforgalmi életéből. (mélyen délen található, hosszú az út ide, és míg a Vörös Tér egésze és környéke is epikus élményt nyújt, addig itt az út a metróból nagyjából olyan, mintha a 90-es évek orosz gettóján kellene keresztülverekedned magad. Még 2018-ban is. Ez az érzés mondjuk kikerülhető, ha az ember nem a hasonló nevű Caricino metróállomáson száll ki, hanem a szomszédos Orekhovo állomáson, ami a park másik vége lényegében. Itt jóval több lesz a séta, de hidd el, megéri! A palotában egyébként nem túl sok cári emlék található: cári ruhák, "ezüst kincstár", régi építkezési emlékek, pénzek, de a ház legnagyobb részét időszakos - sajnos nem túl érdekfeszítő - kiállítások tarkítják. Véleményem szerint ide a külcsín miatt kell kijönni, ejtőzni, lebzselni, és nem pedig a belbecs miatt, és legalább egyszer az életben.