kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!


Kávéfarm-kalandom Costa Ricában

2018. augusztus 30. - lucullus

San José, a most csak "majdnem" Pura Vida fővárosa

img_9403-30-08-18-10-33.JPG

Nos ezt az írást is azzal a teljes paradoxonnal kell kezdjem, hogy "a békébe mindig a háborún keresztül vezet az út". Ugyanis ha nem alakul ki egy egy háborús felkelés Nicaraguában, ahol épp kakaófarm-látogatáson vettünk részt korábban a chocoMe-vel, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába, a Föld legboldogabb országába. Mit eljutok?! Oda evakuáljuk magunkat! Igen, jól látják: ide tudtunk elmenekülni az utolsó repjegyek egyikét megszerezve a lassan háborús övezetté váló Nicaraguából. A két ország közt csak egy órás a repülőút, ellenben a fejlettségi szakadék köztük fényévnyi: az előbbi a térség legszegényebb országa, Costa Rica pedig az egyik leggazdagabb. Itt pompa fogad, ragyogás és vidámság, avagy ahogy a helyik mondják: "Pura Vida". (Mint később a helyi idegenvezetőm fogalmazta meg találóan, hogy "itt minden Pura Vida", tehát, "ami fasza, az mind Pura Vida, ez a csaj Pura Vida, ez a kaja Pura Vida és így tovább".) Az embert reggel hatkor halásztam a szállodám előtt, mint aki pont arra várt autójának polírozgatása közben, hogy engem elkalauzoljon San José-ban, Costa Rica fővárosában. Délután indult tovább a gépem Panamán át Amszterdamba, és egy kevés órás éjszakai alvás és a háborús retorika után úgy éreztem, most pont erre a programra van szükségem. Az embert Raúlnak hívták, óradíjban állapodtunk meg vele, s ha jól emlékszem, úgy kb 50.000 forintért cserébe volt szállítójárművem, angolul beszélő "personal" idegenvezetőm, aki ráadásul elég jól is értett a hülye külföldiek istápolásához. Élvezetesen mesélt a látnivalókról, amiből akadt azért bőven az utunkon, és rögtön azzal kezdte, hogy sose járt még Európában, mert rohadt hosszú az út oda, de a felesége folyton rágja a fülét emiatt. Nem igazán értette, mi a fenét kerestem Nicaraguában, bár igazából azt se, hogy most mit keresek Costa Ricában "pár órára". Persze azt se tudta, hol van Magyarország, az egyetlen értékelhető "közös" téma a foci volt. Mindkettőnk örömére egy "mindkettőnk által beazonosított focista", Keylor Navas is előkerült, aki a costa ricai focicsapat és a ReaL Madrid kapusa. A foci pedig onnan jutott épp az eszünkbe, hogy a Nemzeti Focistadionnál is megálltunk egyet fotózkodni, ami meglehetősen impresszív látványt nyújtott. Emberem elmondta, hogy ő bizony olyan cifra puravidát még életében nem látott, mint amit akkor toltak a helyiek, amikor a csapatuk a négy évvel ezelőtti foci vb-n vert le maga előtt szinte mindenkit. A szórakozás mellett a munka, a nyüzsgés és a sport is elég nagy szerepet játszik a puravidaiak életében: ennyi sportoló/futó/gyalogló/bicikliző/rollerező/dolgozó embert reggel hatkor szombaton én még az életemben nem láttam, mint ahogyan az is nagyon furcsa volt, hogy a belváros is már régen élte nyüzsgő életét, mintha csak hétfő reggel kilenc lenne. Inkább jutott eszembe párhuzamként London "City" városnegyede, mint a Blaha, ahol aki reggel hatkor épp arra jár, az meg is érdemli, mert mindent lát, csak épp nem puravidás, boldog, lüktető, sportoló, üzletelő embereket. Na ebben a nyüzsgésben sikerült egy keményhéjú, kis kókuszdiót elfogyasztanom, aminek a vize és a fehér húsa is fogyasztható volt. Előbbit szívósszal kellett kiszívni a termésből, de előszeretettel öntik ki nejlonzacsiba is, utóbbit meg kifaragják neked helyben kanállal. Az íze mondanom se kell: nem emlékeztet az otthoni kókuszra. Két lány árulta kis kerekeskocsiban a kókuszt, egy bárddal szakszerűen lenyisszantotta a tetejüket, és ennyi. Mint kiderült, nicaraguaiak voltak, ámde kicsit bizalmatlanok is irántam, mivel fotóztam és videóztam őket, és az egész szeánsz tartott nálam vagy fél órát, míg mások az egész cuccot letolták pár másodperc alatt. Evidens, hogy full illegálban nyomták, de ez engem most egy cseppet sem izgatott, mivel rendkívüli örömet okozott a nem mindennapi élmény.
Az idő ellenben sajnos egyűltalán nem volt valami puravidás: Nicaragua harminc egynáhány fokjai után itt csak huszonix volt a légben, meg szemerkálő eső, meg fekete ég. Hiába, ez a pár óra nem igazán jó arra, hogy élvezkedjünk is. Ami nagyon megfogott San Joséban, az az érzés, mintha Londont és Bécset egyszerre próbálná leutánozni, de teszi ezt sokkal több bájjal, rengeteg pálmafával, gyönyörű kolonialista épületekkel, és eszméletlen színkavalkáddal. San José nem nagy, kényelmesen körbeautózható 1-2 óra alatt, úgy, hogy nagyjából minden harmadik ház szerintem egy századelejei architektúrális remekmű, ahol a gyarmatosítás érezhető, ami keveredik a latinamerikai csicsával. Persze nem vagyok építész, ezért lehet, hogy mindez baromság, amit írok, de nekem akkor is ezek az impresszióim.

 

Starbucks farm Alsace-ban

img_9558-30-08-18-10-38.JPG

Miután körbeautóztuk a fővárost, Raúlnak két dolog jutott eszébe: az egyik egy vulkánkürtő nem messze San Josétól, de sajnos közben kiderült, hogy az oda vezető út le volt zárva, a másik pedig a Starbucks kávéfarmja, ami ráadásul csak most nyílt meg a nagyközönség előtt. (Ez az egyetlen ilyen létesítményük egyébként a világon.) Alsace-ban található, amit valahogy úgy lehet elképzelni, mint San José külvárosát, ahová szerpentineken tekereg felfele az ember a fővárosból. Érdemes megemlíteni, hogy San José hegyek-vulkánok közé van beszorítva, ezért némelyik lankáról egészen parádés panoráma nyílik a városra, egyszóval érdemes meg-megállni egy fotó erejéig útközben. A farmot nagyon epikus helyre sikerült felépíteni: egy hegytetőre, ahol alattunk elég nagy vízesés foglal helyet, felettünk az ültetvények, középen meg maga a "farm", gépekkel, házcskákkal, installációkkal. Van profi idegenvezetés is, a műsor tart vagy 2-2,5 órán keresztül. Megtudom, hogy maga a plantáció létezett már korábban is, és tényleg itt termesztették és szüretelték a Starbucks kávét, de közben rájöttek, hogy vétek lenne nem kihasználni a hely adta kiváló marketing adottságokat is, amit a márka elég jól használ világszerte. Mert nemcsak a kávébogyó szereti a panorámát, hanem a turista is. Ha a kettő közé ráadásul egy interaktív és érdekes program is beékelődik, valamint rengeteg ínycsiklandó ital és étel is, akkor azt gondolom, hogy ez egy aranybánya lesz a vállalatnak a jövőben. Merthogy a program sokkal inkább hasonlít egy modern és profi kávé-tanfolyamra, mint turistaparasztvakításra, és remélem, ez a jövőben is így marad. Meg lehet nézni a kávéültetést, öntözést, az oltványozást, a szüretet, majd a teljes feldolgozási folyamatot, ahol a legeslegprofibb gépek valóban elvégzik mindezt, az őrlést, tisztítást, válogatást, pörkölést, egyszóval tényleg mindent. Mintha egy gyárban járnánk, csak ez épp a szabad ág alatt van. Itt-ott interaktív videók segítik a kávétermesztés megértését, az idegenvezető élvezetesen mesél a folyamatról, közben a kávécserjék közt sétálsz, és egyszerre hallod folyamatosan a vízesést magad alatt, és érzed a frissen pörkölődő kávé illatát. Tényleg nagyon epikus! Ilyen helyen, ilyen programmal, ilyen kávéval én bezony még nem találkoztam. Le voltam nyűgözve. Remélem, egyszer legalább az életben minden kávérajongónak sikerül ide eljutnia, még ha kb 10.000 kilométerre is van Budapesttől. Manapság nem túl gyakran járok már Starbucksba, és a kávét sem ismerem és imádom annyira, mint a csokoládét, de egyet el kell ismerni: a márka brutálisan jól használja a marketing és PR erejét, gyakorlatilag kevés ehhez foghtaó van a világon. Volt szerencsém jelen lenni a magyar nyitásnál, megkóstolni az ételeiket, és interjút késízteni a magyar vezetővel, Szász Edittel. Teljesen lenyűgöző élmény volt, odáig voltam a vállalati filofiával, a belső kommunikációjukkal, de az ételeikkel/italaikkal is. Azt is meg kell említsem, hogy ezzel szemben Moszkvában sokkal szegényesebb a kínálat mind az italok, mind az ételek terén, és szerintem a minőség sem olyan jó, mint otthon. Ellenben Costa Ricában minden a helyén volt: és bízom benne, hogy ezt a fajta mentalistát a világon bárhol meg tudják valósítani. És még a nap is kisütött, még ha csak néhány percre is.

 

Menekülésünk igaz története Nicaraguából

Előszó

Nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hogy nagyjából lövésünk sincs Nicaraguáról. A rossz szóvicc egyébként sajnos nemcsak sima, hanem átvitt értelemben is él(t): tíznapos ottartózkodásunkkor épp polgárháború kezdett el kibontakozni a második legszegényebb közép-amerikai országban, ami halálos áldozatokkal, utcai barrikádokkal járt. Írásomban ez kapja majd a legkisebb felületet, mivel amúgy egy nagyon szeretnivaló kis helyről van szó, a háborút meg egyenesen rühellem. Ugyanakkor be kell valljam, hogy félúton válságosan megrekedtem ezzel az írással, mert egyszerűen paralizált az a nyers erőszak, amivel "valakik" gazdasági és megszorítási érdekekből a tömegbe lőnek. A szívem elszorul, amikor a neten keresztül most is csak azt látom, hogy emberek százai halnak meg értelmetlenül nap, mint nap. Ez lett belőle - egy "nem egészen kerek" írás, amiben a saját "írásstílusomhoz" azért megpróbáltam hű maradni.

5063511_95d8ed3cc787fe6b1eda4962a9cbdd29_xl.jpeg
Nos. Nicaraguában van szinte minden, ami egy életre az emlékeinknek táptalajt szolgáltató, epikus utazáshoz kell: tenger, óceán, paradicsomi strandok, óriási kókuszdió- és pálmafák. Emellett ezermillió trópusi gyümölcsfa, de hegyek, vulkánok ezrei, dzsungelek hazája is ez, és persze a világ legjobb kakaóbabfajtái is megtalálhatóak itt. Én is a kakaónak köszönhettem az ittlétemet, vállalatunknak, a chocoMe-nek a dán Ingemann vállalat szervezett a világon egyedülálló profi kakaó-kurzust, ültetvénylátogatásokkal és jelentős ismeretterjesztő oktatással. Mészáros Gábor csokoládékészítő, alapítónk azt az elvet vallja, hogy a legjobb csokoládét csakis a legjobb alapanyagokból lehet elkészíteni, az pedig itt terem, Nicaraguában. (Tavaly a karibi-térségbe, Santa Lucia-ra és Grenadára látogatott el Mészáros Gábor hasonló célból, és az ott nyert tapasztalatokból készítette el a legújabb, és legkomolyabb csokoládé-sorozatát. Az erről készült elképesztően izgalmas videót a cikk végén láthatjátok).
Nekem csak az derengett korábban Nicaraguáról, hogy "volt ott valamikor valamiféle forradalom, meg nagy összeborulás a Szovjetunióval, egy szemüveges fazon, meg tán khekiszínű ruhás, bajszos-napszemüveges arcok drogfilmekből, és ennyi". No meg az, hogy a Google Maps azon részén található, amire még szerintem az életben soha rá nem nagyítottam. Azt is csak később tudtam meg, hogy a világ legjobb csokoládéi innen származó kakaóbabból készülnek, ergo már amikor elkezdtem behatóbban tanulmányozni a csokoládéipart. Ez pontosabban azt jelenti, hogy az itteni kakaóbabból készült csokoládék a világ legnagyobb presztízsű csokoládéversenyein számos díjat begyűjtenek - osztja meg velem a chocolatierünk.
Ilyen prekoncepcióval indultunk neki a "nica" kalandnak: mi, magyarok, egy nemzetközi csapat tagjaiként, a hivatalos nyelv pedig az angol volt.
Egyből le kell szögezni, hogy rohadtul hosszú és nyűgös út vezet ide: én Moszkvából repültem Amszterdamba (hisz vállalatunk orosz kirendeltségét vezetem), onnan át Panamába, amonnan Managuába, Nicaragua fővárosába. Az egész tartott vagy 30 órán át. Repülhettem volna Miamiba Moszkvából, onnan meg Managuába, de azért nem ezt választottam, mert az amerikaiak mindig mindenbe belekötnek, mindent elszedhetnek tőled, netán vissza is fordítanak Moszkvába. Nem akartam kicsit se kockáztatni, ezért kellett a kerülő. Egy ilyen úttól viszont tényleg eléggé fáradt leszel, amire még rájön a jetlag, amitől meg három napig garantáltan nem szabadulsz. Hozzá kell tenni, hogy a KLM azért eléggé odateszi magát, ha az ember szórakoztatásáról van szó egy 10.5 órás repülőút során.

Első etáp: Managua - Masaya - Granada - San Juan del Sur - Hermosa playa

Első szállásunk, az ötcsillagos El Camino Real közvetlenül Managua reptere mellett helyezkedett el, és ez azért bizonyult oltári szerencsés választásnak, mert az utolsó előtti napon, amikor "evakuáltuk magunkat", a reptérhez nem kellett átverekednünk magunkat x db kordonon, lángtengeren és lövöldözésen, ami a fővárosban akkortájt már zajlott. Szerencsésen eljöttünk, bár egy nappal a tervezett eljövetelünk előtt.
Éjszaka érkeztünk, masszív 30 fok fogadott minket, fülledt levegővel ciripelő-csicsergő hangokkal. A jetlaget ugyan nem, de a szomjunkat kiválóan oltotta a helyi sör, a Tona, amit az után gurítottunk le, miután autót béreltünk egy olyan helyről, amit egy géppisztolyos, katonaszerű ember őrzött. Kókuszdió és banán alatt roskadozó ötméteres pálmafák jelezték méltóságteljesen, hogy merre is járunk, és már a szálloda környéki növények is adtak némi fejvakarási feladatot, mivel minden második-harmadikat véltem csak felismerni.
A nicaraguai reggeli elképesztően izgalmas. Először a gyümölcsös pultnál találgatjuk, mi-micsoda, párat fel is ismerünk közülük. Konstatálhatjuk, mennyire más (intenzív) íze van egy itteni maracujának vagy guavának, mint amit megszoktál, de egy sima banán is arra késztet, hogy megutáld az otthonit. Nézzük, miből áll egy igazi nica reggeli! Mindenekelőtt barnababos rizsből, plantánból (főzőbanán, ízre a krumplihoz hasonlít talán a legjobban, rengeteg változata van), banánchipsből, sült sajtból és pupuszából. Utóbbi inkább salvadori étel, frissen süti előttünk egy néni, kukoricalisztből készült kenyérféle, benne sajt és csirkehús elegye. Fenséges darab, amit lecsószerű öntettel kell meglocsolni. A trópusi koktél sem az a "szállodai gépes lötty", amit megszokhattunk otthon, hanem vedelnivaló mennyei nektár.
Az első két dolog, ami rögtön szembetűnik Managuában kifelé menet a városból, azok magas vas-fák (az útszéleken vannak elhelyezve ötven méterenként, funkciójuk ismeretlen), illetve minden körforgalomban látható egy-egy rettenetesen csicsás-színes-giccses szoborcsoport - afféle oltárok, hiszen mélyen vallásos, katolikus országról van szó. Mai úticélunk San Juan del Sur üdülővárosa a costa-ricai határon, odáig pedig szintén bőven akad látnivaló. Az első ilyen Katerina városa mellett található, a Masaya vulkán, benne egy krátertó, epikus panorámával: óriás pálmafával, amit mintha szándékosan odaragasztottak volna, függőagyban pihenő nicaraguaiakkal, és újabb helyi sörrel, a Victoria-val. Szerpentineken haladunk lefele a tóhoz, ahol azt látjuk, hogy fürdenek benne emberek, és cseppet sem zavarja őket az, hogy a vulkáni hamu feketére festi a vizet. A második megállónk a közel százötvenezer lakosú Granada városa, ahol színes neokolonialista épületek váltják egymást, az ország utolsó (már nem működő) vasútállomása, gyönyörű katolikus templomok, és persze csokoládémúzeum, ahol először látunk kakaótermést a fán a kóstolás mellett. Hát persze, hogy a sors ide is elvezet minket, ahol rengetegféle csokoládé kapható, de akadnak kuriózumok is, például rummal vegyített csokilikőr, csokitea, vagy akár csokoládéízesítésű óvszer. Rögtönzött idegenvezetésen találjuk magunkat, ahol tíz percben bemutatják a kakaó útját a csokolédéig. (Ez főleg a turistáknak van kitalálva, de azért mi is élvezzük, pláne a piázós részt, amivel az ezt megelőző órás "cabriós-lovaskocsikázást" süvegeljük meg. A hely egy hálózat, több városban van boltjuk, tulaja pedig az USA-ban él. Mászáros Gábor szerint ami előttünk áll, az ennél sokkal, de sokkal komolyabb oktatás lesz.
Elképesztő hely egyébként Granada: tele élettel, színnel, zsongással, és persze plantánnal. Friss mangót is veszünk, amibe teljesen érthetetlenül sót kevernek a helyiek (érdekes ízt ad neki), és nicaraguai baseballsapkát is, amivel meg a teljesen felesleges vásárlásaink sorát gyarapítjuk. A sötétség nagyon hirtelen jön el errefelé, este hatkor pár perc alatt zuhan ránk, és ez teljesen szokatlan számunkra. A szép napot enyhén beárnyékolja az első tüntetés, amit látunk, ami egy templom előtti térről indul a városházáig, nyitott platós dzsippekkel, kék zászlókkal, éneklő emberekkel. (Ekkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ezután). Érkezésünk San Juan del Sur-ba szintén epikusnak mondható: a város lényegében egy óriási turistaparadicsom, homokos strandokkal, részeg külföldiekkel, meg szörfösökkel. A rend felett egy hegytetőn található óriási Krisztus-szobor őrködik (valamelyest). A szálloda gyönyörű: olyan, mintha egy gyarmatosítás-kori nagy spanyol haciendában járnánk, kemény hajópadlón, óriási belmagasságú szobákban, ventilátorokkal, türkizkék színben. Elképesztő élmény, jól érezzük itt magunkat. Vacsorára csípős garnélát fogyasztunk costa-bravai módra, Tona sörrel leküldve, na meg persze megkóstolva egy nemes helyi rumot is, szórakoztatásunkról egy tűzdobáló gondoskodik a homokban.
A reggeli indulásnál úgy döntünk, hogy nem a szálloda előtti öbölben fürdünk egyet, hanem egy kicsit odébb található Hermosa playa nevű szörfparadicsomban. Mint kiderül, remek ötletnek bizonyul a választás, bár a hozzá vezető út egyáltalán nem is trópusi, hanem csak erdős, sőt, enyhén kopár-kiégett erdős. Előttünk viszont csak és kizárólag a Csendes-óceán található, privilégium benne fürdeni, még ha néha akkora hullámokat is vet, hogy elsodor minket méterekre, mintha csak egy falevél lennénk. A fehérhomokos tengerpart szinte töküres, az emberek beljebb hűsölnek a szalmatetős nyitott viskókban. Itt is garnélát eszünk, ezúttal grillezve, és ez is nagyon ízletesnek bizonyul. Ez maga a paradicsom itt, tényleg nagyon nehéz innen elszakadni, ráadásul hazafelé a korábban már megjárt Katerina településnél egy hirtelen elkezdődő lövéssorozatba szaladunk majdnem bele, aminél fogva egy óriási kerülőt kell tennünk Managua, a főváros felé. Este, már sötétedés után érünk haza, ahol már várnak minket a társaink, és az idegenvezetőnk, a hondurasi Alex. Könnyű vacsora következik, és rákészülés a következő hétre, amikor is egyhetes kakaó-kurzuson veszünk majd részt.

Második etáp: Managua - Ingemann farm - Matagalpa - La Dalia - EL Cua - Bocay

Ez az etáp már az oktatás kakaóültetvényes körutunk etápja, Managuától nem messze, az Ingemann farmon indult és messze északra, egészen a hondurasi határig terjedt. A dán vállalat 10 éve van jelen Nicaraguában, és alapvetően mézgyártással foglalkozik, de az idők során felvették a portfoliójukba a kakaóbab-termesztést/exportálást is. Mi egy komoly oktatásukon vettünk mi részt, ahol egy hét alatt nagyon pontosan és precízen elmesélték a kakaótermesztés minden csínját-bínját. Oktatónk maga a tulajdonos fia, a majd kétméteres és rendkívül szimpatikus dán férfi volt: Lars Moller.
Először is megismerkedtünk a kakaófák eredetével, a farmok kialakításával, az ültetéssel, a szükséges klimatikus viszonyokkal, a föld ph értékével, a fa termésével, a jellegzetességeivel, a kis cserjék beoltásával, a kakaótermesztéssel, valamint egy egész farm gazdálkodásával. Megtudtuk, hogy itt a területen már a feldolgozás folyik, a kakaóbabokat az ország területén megtalálható mintegy ezer farmertől gyűjtik be, akiket ők maguk tanítottak meg az ültetvények pontosabb és hatékonyabb kezelésére. Emellett információval látják el őket, ahogyan fiatal kakaó-cserjékkel és időjárás előrejelzéssel is. Ugyanakkor "gazdálkodni és tervszerűen könyvelni" is megtanítják őket. Lars korábban egy nagy dán cégnél dolgozott, és az ott alkalmazott multikulti tudását hasznosan át tudja menteni a helyi parasztok gondolkodásmódjába is. Mert mi volt itt korábban? A paraszt megtermelt valamit/valahogyan, azt megette, és pont. Arra nem volt sose felkészítve, hogy a kertjét mérnöki pontossággal megtervezze, és úgy metssze meg a fáit, hogy a költségek leszorításával optimális hozamot érjen el, arra meg pláne nem, hogy egy eső-előrejelző berendezéssel jelentősen csökkentse egy esetleges vihar által okozott károkat. Egy farmer nem közgazdász, pláne nem könyvelő, és Larsék sem várják el tőlük, hogy azok legyenek, de "mégis mindig arrafelé terelik a gondolataikat". A kakaókultúrát ebben az írásban nyilván nem a "mikotoxinok és fungicidmaradékok" oldaláról fogom az olvasó elé tárni, de megpróbálom egyszerűbben összefoglalni a lényeget, hogy az mindenki számára fogyasztható legyen.
Nos Larsék farmján is vannak kakaófák, amelyek magasabb pálmafák között helyezkednek el, és ez azért fontos, hogy a nagyobb fák árnyékot vessenek föléjük. A kakaófa érzékeny lélek, nem igazán szereti csupán a trópusi hőséget. Folyamatosan terem, az évben két-három jelentősebb betakarítási időszak van. A termés - mely érzékeny kakaóvirágból keletkezik a fák törzsén - kb. 10-20 cm hosszúságú, ovális formájú, nagyjából egy kis rögbilabdához hasonlítható, és a szivárvány színeiben pompázik. Pár jól irányzott vágással középen kell kettécsapni egy nagy machetável két egyenlő részre, vagy csak a vödör oldalán szétverni, és belőle kézzel kikotorni a kakaóbabokat egy tárolóedénybe. A babok körkörösen helyezkednek el egy váz, az ún. "placenta" körül, ami távolról egy fürt introvertált kecskecsöcsű szőlőre emlékeztett engem, a babok eltávolítása pedig nagyon érdekes élménynek bizonyult. A magok egyébként érdekes-nedvedző közegben helyezkednek el, ízre pedig a nedv ("pulp") a citrusfélékre hasonlít a leginkább. És csak ez a ragacsos lé fogyasztható ebben a stádiumban, a kakaóbab nem, és ilyenkor gondolkodik el nem kicsit az ember, hogy hogyan is lesz egy citromos "fresh"-ből majd a végén valahogyan mégis csokoládé?! (Mondjuk ezután azon már meg se lepődtem, hogy egy kávéültetvényen kóstolt nyers kávé íze egyáltalán nem kávéra hasonlít, hanem zöldborsóéra...) Hát úgy, hogy mire a csokoládét a kezünkben tartjuk, addigra jelentősen átalakul, sok folyamaton esik át a bab: miután megvolt a kézi szüretelés, Lars emberei begyűjtik a babokat a farmerektől, azokat lemérik, majd faládákban szállítják a farmjukra. A ládákon rések találhatóak, felül vászonnal vannak letakarva. A bab és a nedve ebben a fadobozban "rothad erjedve" - ez a fermentáció folyamata, 5-7 napig tart, közben forgatják is a masszát. Ez a folymat leginkább talán a mi cefrésítésünkhöz hasonlít a lagjobban (a szagot illetően mindenképp), azzal a különbséggel, hogy az etanol (amiből alkohol keletkezhetne), az itt egyszerűen elillan, és a "pulp" az csupán az ízjegyeit adja át a jövöbeli kakaóbaboknak. Valahol azt hallottam, hogy a fermentálást a földbe vájt gödrökben végzik (bár ezt Mészáros Gábor határozottan elutasítja), meg banánlevelekkel letakarva, ám Lars szerint utóbbi csak marketingfogás, ők pedig a saját maguk által kifejlesztett faládákra, vászonzsákokra és keverésre esküsznek. A fermentálás után jön a szárítás, ami abból áll, hogy egy óriási acéllemezen a babok ki vannak terítve a napon, és naponta párszor ezeket is át kell forgatni (főleg lábbal, gumicsizmában), és vigyázni arra, hogy ilyenkor már ne érje őket nedvesség. Ezután jön a minőségellenőrzés, a rossz szemek kiválogatása és a csomagolás, majd maga az export: Amerikába, Európába, vagy bárhova a világban.
A legfinomabb nicaraguai kakaóbabfajták a Chuno, a Rugoso, a Nicaliso, a Barba, a Johe és a Medalla. Ezeket a négy fő kakaóbab-fajtából, a Criollo-ból, Forastero-ból, Trinitario-ból, valamint a az ecuadori Arriba-ból keresztezik, tehát elmondhatjuk, hogy az oltványozásnak köszönhetően egyedülállóan új, és nemes kakaóbab-alfajok jönnek létre Nicaraguában.
Nos, itt ez a végtermék, ámde nekünk szerencsénk volt Larsékkal kóstolni már belőlük készült csokoládét, és ún. "likőröket" is, amelyek elképesztően izgalmasnak bizonyultak. (Fontos megemlíteni, hogy itt ne az italra gondoljunk, hanem a kakaóbabok összeőrlését követő olyan masszára, ami még nem tartalmaz cukort, így ennek az íze rendkívül kesernyés.)
Ezeket egészítettük ki a saját termékeink kóstolásával. Rengeteget tanulhattam a kakaótermesztésről, kóstolásról, és már ott helyben eldöntöttem, hogy bizony ezt a fajta szuperizgalmas találkozást folytatni kell. 8 évvel ezelőtt láttam életemben először kakaótermést Trinidad és Tobagón, most ezzel keltünk-feküdtünk Nicaraguában, a következőkben pedig ha minden igaz, Malaysiában és Santa Lucián lesz lehetőség folytatni ezt az inspiratív barátkozást a kakaóval.

Összességében véve Nicaragua egy csúcsszuper ország, tele csupaszív emberekkel: mindenhol remek fogadtatásban részesültünk. Ezek közül kiemelkedik a Juan Flores plantáción eltöltött ismerkedési nap, ahol a kakaófarm bebarangolása mellett a magyarokéhoz hasonló pörköltet fogyaszthattunk, csak épp kukoricával. Az ebédhez friss kakaót kaptunk, és ez volt az igazi bomba: a zúzott kakaóbabokhoz kevert kukoricaliszt és tehéntej keveréke örökre bennem maradt, és ugyanúgy arra sarkallt, hogy ide térjek vissza majd valamikor egy ugyanilyenre, otthon meg soha többé ne igyak boltit. Egy másik farmon kakaószüreten vettünk részt, ahol a saját kezünkkel távolítottuk el a magokat a placentárol egy tárolóedénybe, és ezt állítólag oly jól csináltam, hogy közben megalkudtam egy új állásra is a farmon. Mondták, hogy napi 3 dollárt fizetnek, szállást, és élelmet is, nőt meg keressek magam, ha akarok. Finoman jeleztem, hogy már nős vagyok, amiből viszont a helyiek úgy érezték, hogy mégis csak megfutamodom a munkától... Vicces nap volt. Ettünk emellett Nicaraguában iguánapörköltet is, és ki nem hagytuk volna semmi pénzért a bikatöke levest sem. És hogy teljes legyen a kép: örökre szóló barátságot kötöttünk a helyi kókuszvízzel is, amit az indiai típusú kókuszdióból nyernek a helyiek.
Egyszóval remek napokat éltünk át Nicaraguában, és őszintén remélem, hogy hamarosan ismét rendeződnek a dolgok errefelé, és béke köszönt ezekre a zseniális és szuper emberekre. (A sors újabb rettenetes fintora, hogy a kirobbant zavargások miatt pont Costa Ricába, a világ "legboldogabb országába" kellett elmenekülnünk, és itt nyert értelmet számomra egy ismert közmondás, hogy ha "békét akarsz, akkor készülj a háborúra".... Magyarul - ha nincs háború Nicaraguában, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába... San Joséban pedig volt szerencsém megtekinteni a Starbucks egyetlen látogatható és teljesen egyedülálló kávéültetvényét a festői szépségű Alsace völgyben, de ez már egy másik történet, amit természetesen hamarosan szintén meg fogok osztani).

Salut.