kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!


Kávéfarm-kalandom Costa Ricában

2018. augusztus 30. - lucullus

San José, a most csak "majdnem" Pura Vida fővárosa

img_9403-30-08-18-10-33.JPG

Nos ezt az írást is azzal a teljes paradoxonnal kell kezdjem, hogy "a békébe mindig a háborún keresztül vezet az út". Ugyanis ha nem alakul ki egy egy háborús felkelés Nicaraguában, ahol épp kakaófarm-látogatáson vettünk részt korábban a chocoMe-vel, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába, a Föld legboldogabb országába. Mit eljutok?! Oda evakuáljuk magunkat! Igen, jól látják: ide tudtunk elmenekülni az utolsó repjegyek egyikét megszerezve a lassan háborús övezetté váló Nicaraguából. A két ország közt csak egy órás a repülőút, ellenben a fejlettségi szakadék köztük fényévnyi: az előbbi a térség legszegényebb országa, Costa Rica pedig az egyik leggazdagabb. Itt pompa fogad, ragyogás és vidámság, avagy ahogy a helyik mondják: "Pura Vida". (Mint később a helyi idegenvezetőm fogalmazta meg találóan, hogy "itt minden Pura Vida", tehát, "ami fasza, az mind Pura Vida, ez a csaj Pura Vida, ez a kaja Pura Vida és így tovább".) Az embert reggel hatkor halásztam a szállodám előtt, mint aki pont arra várt autójának polírozgatása közben, hogy engem elkalauzoljon San José-ban, Costa Rica fővárosában. Délután indult tovább a gépem Panamán át Amszterdamba, és egy kevés órás éjszakai alvás és a háborús retorika után úgy éreztem, most pont erre a programra van szükségem. Az embert Raúlnak hívták, óradíjban állapodtunk meg vele, s ha jól emlékszem, úgy kb 50.000 forintért cserébe volt szállítójárművem, angolul beszélő "personal" idegenvezetőm, aki ráadásul elég jól is értett a hülye külföldiek istápolásához. Élvezetesen mesélt a látnivalókról, amiből akadt azért bőven az utunkon, és rögtön azzal kezdte, hogy sose járt még Európában, mert rohadt hosszú az út oda, de a felesége folyton rágja a fülét emiatt. Nem igazán értette, mi a fenét kerestem Nicaraguában, bár igazából azt se, hogy most mit keresek Costa Ricában "pár órára". Persze azt se tudta, hol van Magyarország, az egyetlen értékelhető "közös" téma a foci volt. Mindkettőnk örömére egy "mindkettőnk által beazonosított focista", Keylor Navas is előkerült, aki a costa ricai focicsapat és a ReaL Madrid kapusa. A foci pedig onnan jutott épp az eszünkbe, hogy a Nemzeti Focistadionnál is megálltunk egyet fotózkodni, ami meglehetősen impresszív látványt nyújtott. Emberem elmondta, hogy ő bizony olyan cifra puravidát még életében nem látott, mint amit akkor toltak a helyiek, amikor a csapatuk a négy évvel ezelőtti foci vb-n vert le maga előtt szinte mindenkit. A szórakozás mellett a munka, a nyüzsgés és a sport is elég nagy szerepet játszik a puravidaiak életében: ennyi sportoló/futó/gyalogló/bicikliző/rollerező/dolgozó embert reggel hatkor szombaton én még az életemben nem láttam, mint ahogyan az is nagyon furcsa volt, hogy a belváros is már régen élte nyüzsgő életét, mintha csak hétfő reggel kilenc lenne. Inkább jutott eszembe párhuzamként London "City" városnegyede, mint a Blaha, ahol aki reggel hatkor épp arra jár, az meg is érdemli, mert mindent lát, csak épp nem puravidás, boldog, lüktető, sportoló, üzletelő embereket. Na ebben a nyüzsgésben sikerült egy keményhéjú, kis kókuszdiót elfogyasztanom, aminek a vize és a fehér húsa is fogyasztható volt. Előbbit szívósszal kellett kiszívni a termésből, de előszeretettel öntik ki nejlonzacsiba is, utóbbit meg kifaragják neked helyben kanállal. Az íze mondanom se kell: nem emlékeztet az otthoni kókuszra. Két lány árulta kis kerekeskocsiban a kókuszt, egy bárddal szakszerűen lenyisszantotta a tetejüket, és ennyi. Mint kiderült, nicaraguaiak voltak, ámde kicsit bizalmatlanok is irántam, mivel fotóztam és videóztam őket, és az egész szeánsz tartott nálam vagy fél órát, míg mások az egész cuccot letolták pár másodperc alatt. Evidens, hogy full illegálban nyomták, de ez engem most egy cseppet sem izgatott, mivel rendkívüli örömet okozott a nem mindennapi élmény.
Az idő ellenben sajnos egyűltalán nem volt valami puravidás: Nicaragua harminc egynáhány fokjai után itt csak huszonix volt a légben, meg szemerkálő eső, meg fekete ég. Hiába, ez a pár óra nem igazán jó arra, hogy élvezkedjünk is. Ami nagyon megfogott San Joséban, az az érzés, mintha Londont és Bécset egyszerre próbálná leutánozni, de teszi ezt sokkal több bájjal, rengeteg pálmafával, gyönyörű kolonialista épületekkel, és eszméletlen színkavalkáddal. San José nem nagy, kényelmesen körbeautózható 1-2 óra alatt, úgy, hogy nagyjából minden harmadik ház szerintem egy századelejei architektúrális remekmű, ahol a gyarmatosítás érezhető, ami keveredik a latinamerikai csicsával. Persze nem vagyok építész, ezért lehet, hogy mindez baromság, amit írok, de nekem akkor is ezek az impresszióim.

 

Starbucks farm Alsace-ban

img_9558-30-08-18-10-38.JPG

Miután körbeautóztuk a fővárost, Raúlnak két dolog jutott eszébe: az egyik egy vulkánkürtő nem messze San Josétól, de sajnos közben kiderült, hogy az oda vezető út le volt zárva, a másik pedig a Starbucks kávéfarmja, ami ráadásul csak most nyílt meg a nagyközönség előtt. (Ez az egyetlen ilyen létesítményük egyébként a világon.) Alsace-ban található, amit valahogy úgy lehet elképzelni, mint San José külvárosát, ahová szerpentineken tekereg felfele az ember a fővárosból. Érdemes megemlíteni, hogy San José hegyek-vulkánok közé van beszorítva, ezért némelyik lankáról egészen parádés panoráma nyílik a városra, egyszóval érdemes meg-megállni egy fotó erejéig útközben. A farmot nagyon epikus helyre sikerült felépíteni: egy hegytetőre, ahol alattunk elég nagy vízesés foglal helyet, felettünk az ültetvények, középen meg maga a "farm", gépekkel, házcskákkal, installációkkal. Van profi idegenvezetés is, a műsor tart vagy 2-2,5 órán keresztül. Megtudom, hogy maga a plantáció létezett már korábban is, és tényleg itt termesztették és szüretelték a Starbucks kávét, de közben rájöttek, hogy vétek lenne nem kihasználni a hely adta kiváló marketing adottságokat is, amit a márka elég jól használ világszerte. Mert nemcsak a kávébogyó szereti a panorámát, hanem a turista is. Ha a kettő közé ráadásul egy interaktív és érdekes program is beékelődik, valamint rengeteg ínycsiklandó ital és étel is, akkor azt gondolom, hogy ez egy aranybánya lesz a vállalatnak a jövőben. Merthogy a program sokkal inkább hasonlít egy modern és profi kávé-tanfolyamra, mint turistaparasztvakításra, és remélem, ez a jövőben is így marad. Meg lehet nézni a kávéültetést, öntözést, az oltványozást, a szüretet, majd a teljes feldolgozási folyamatot, ahol a legeslegprofibb gépek valóban elvégzik mindezt, az őrlést, tisztítást, válogatást, pörkölést, egyszóval tényleg mindent. Mintha egy gyárban járnánk, csak ez épp a szabad ág alatt van. Itt-ott interaktív videók segítik a kávétermesztés megértését, az idegenvezető élvezetesen mesél a folyamatról, közben a kávécserjék közt sétálsz, és egyszerre hallod folyamatosan a vízesést magad alatt, és érzed a frissen pörkölődő kávé illatát. Tényleg nagyon epikus! Ilyen helyen, ilyen programmal, ilyen kávéval én bezony még nem találkoztam. Le voltam nyűgözve. Remélem, egyszer legalább az életben minden kávérajongónak sikerül ide eljutnia, még ha kb 10.000 kilométerre is van Budapesttől. Manapság nem túl gyakran járok már Starbucksba, és a kávét sem ismerem és imádom annyira, mint a csokoládét, de egyet el kell ismerni: a márka brutálisan jól használja a marketing és PR erejét, gyakorlatilag kevés ehhez foghtaó van a világon. Volt szerencsém jelen lenni a magyar nyitásnál, megkóstolni az ételeiket, és interjút késízteni a magyar vezetővel, Szász Edittel. Teljesen lenyűgöző élmény volt, odáig voltam a vállalati filofiával, a belső kommunikációjukkal, de az ételeikkel/italaikkal is. Azt is meg kell említsem, hogy ezzel szemben Moszkvában sokkal szegényesebb a kínálat mind az italok, mind az ételek terén, és szerintem a minőség sem olyan jó, mint otthon. Ellenben Costa Ricában minden a helyén volt: és bízom benne, hogy ezt a fajta mentalistát a világon bárhol meg tudják valósítani. És még a nap is kisütött, még ha csak néhány percre is.

 

Überforró hiperszürreális adrenalinbomba: Kamcsatka

Nagyon régóta vágytam már Kamcsatkára. Mivel a távolság nagy odafelé (cca 9000 km), a logisztika is nehéz, illetve nem az olcsó utazási kategóriába tartozik az ez egész, ezért sok dolog kedvező együttállása kell egy ilyen utazáshoz. Nekem 2017-ben sikerült: munkám mellett (vannak itt chocoMe értékesítőpartnerek Petropavlovszk-Kamcsatszkijban) majdnem két hetet volt szerencsém eltölteni a 7000 vulkán félszigetén, ahol minden annyira megdöbbentő, hogy az ember majdnem elveszíti a józan eszét. Megmásztam két elég magas vulkánt kívül-belül (Avacsinszkij, Mutnovszkij), emellett lefényképeztem másik tízet, és voltam tengeri kiránduláson is, ahol láttam a "három testvér" elnevezésű sziklaegyüttest és a Sztaricskov szigetet. A tűz és jég világának kalandjai életreszóló élményt adnak és hiperexkluzív, brutálszuperszónikus fotókkal gazdagítják az utazót. Betekinteni kamerával egy méterről egy működő vulkán szívébe - nagyon félelmetes látvány és nagyon "nem-e-világi".  

_2017-07-26_5_06_53.png

És akkor sorjában. Kamcsatka 270000 km²-es területével az egyik legnagyobb kelet-ázsiai félsziget, amely a Csendes-óceán két melléktengerét, a Bering tengert és az Ohotszki tengert választja el. A félsziget dél felé való természetes meghosszabbítása a Kuril-szigetek illetve a japán szigetvilág. Legnagyobb városa, Petropavlovszk-Kamcsatszkij a világ legnagyobb természetes kikötőjében, az Avacsa-öbölben fekszik. Ide főleg az Aeroflot jár Moszkvából, ez tán a legjobb útvonal. Vannak szállodák, de én magánlakásban laktam, kicsit olcsóbban, ráadásul nem is a fővárosban, hanem tőle egy 25 km-re lévő kisebb városban, Elizovóban (Itt van a reptér is). Az összbenyomásom Kamcsatkáról az, hogy itt minden a brutális anyatermészetről szól, ahol minden elég meredek és veszélyes, és amivel az itt élők nagyon jól megtanultak együtt élni. Legalább 7000  vulkán van itt, amiből 30 még mindig működik és néha ki is lövell (Pompei ehhez képest puding volt), rengeteg barnamedve kószál erre szabadon (amikkel az ember bárhol/bármikor találkozhat, én is láttam egyet), két tenger és egy óceán övezi, és rengeteg helyen csak helikopter jár, mivel utak nem mindenhol vannak. A szélessávú internetet  2016-ban vezették be, korábban olyan net volt, amivel két hétig tartott letölteni egy kétperces filmelőzetest. Az időjárás öt perc alatt megváltozhat, főleg hegyes területen: a +30 fokból 10 perc alatt kivonódhat akár 15 is. A tél hosszú és hideg, a nyár ennek az ellenkezője. Isteni csoda, hogy nekem két hét alatt minden látnivaló kitárult, és ezek bizony olyanok voltak, amit szerintem egyszer lát az ember életében, és erre is nagyon kicsi esélye van. Sokszor csak álltam, és nem hittem el a szememnek, mert azt hittem, hogy a Holdon vagyok, és ez nem velem történik meg. Kamcsatka elég zárt világ - régen külföldieknek tilos volt ide a bejövetel, ma Viljucsinszk város kivételével (ahol az atomtengeralattjárók állnak) "elméletileg" bárhová lehet menni a félszigeten. 

Sztaricskov sziget és a három testvér

Óceáni kirándulással kezdtünk. Egy kis hajó várt minket a kikötőben, mintegy tíz turista gyűlt össze egy kis óceáni kikapcsolódásra. Rögtön az eleje izgalmasan indult, mivel egy gumicsónakos ember úszott oda hozzánk, akitől királyrákokat vásárolt Roman, a kapitány. "Ez lesz az ebédünk" - mondta, "meg az, amit ti kifogtok". Na, mondom, jó helyre jöttünk, ha nekünk kell még kipótolni az ebédet. Ígértek még tengeri sünt is, de az sajnos ezúttal nem jött össze. Eleinte ködös-hideg idő volt, de ahogy távolodtunk a kikötőtől, úgy kezdett kipendülni ez idő, sőt, később már majdnem 30 fokban úsztunk. EL tropico, mondhatnám. A hajók mozgása nagyon szigurúan van véve itt: minden hajó minden úton le kell adja a vonulási irányát, illetve mellékeli az utasok listáját, és ha a határőrségnek valaki "nem tetszik" a lista alapján, azt "kikérdezhetik". Ez határövezet, amit nagyon védenek, emellett az USA sincs messze, illetve a lentebb található Kuril-szigetek miatt Japánnal van nézeteltérésük az oroszoknak. Az óceánban hajókázni mindig jó dolog: a vad víz, csapkodó hullámok, a só és a tengeri növényzet szaga elég erős, amit nagyon imádok. A fő nevezetesség itt a "három testvér" elnevezésű óceánból kiálló önálló szikla, amelyek a várost védik a cunamitól. Nem messze tőlük található a Sztaricskov (lakatlan) sziget, ami a piros csőrű sztaricski madarak természetes lelőhelye. Ez az a madár, ami elég viccesen néz ki, piros a csőre, a Feröer-szigeteken például lundának hívják. A szigeten rettenetesen sok madár lakik, Hitchkok ehhez képest kismiska volt szerintem "madárral ijesztgetés terén". Nagyjából egy közepes méretű madárapokalipszis jut ez ember eszébe. A szigeten nem lehet kiszállni, mert természetvédelmi területté van nyilvánítva, de így is nagyon szép, körbehajózva, egyben vad látványt nyújt. A csavargást pecázás váltja: minden turista kap egy pecabotot, csalit, némi instrukcót, és már indul is a nagy lepényhalfogó verseny! Óriási megrökönyödésemre kb 10 másodperc után megakad valami a horgomon, mint később kiderül, frankón egy lepényhal, és nem akarom elhinni, hogy ez "nem így van leszervezve a halakkal". Még két lepényhalat fogtam ezután, és elnyertem a "legfürgébb horgász" titulust, valamint az ezzel járó oklevelet, amit maga "Neptun" írt alá. Persze kétszer kifogtam a horgonyt tartó kötelet is. Volt, aki egy horoggal két halat fogott, volt, aki tengeri csillagot (ami ehetetlen), és volt, aki semmit. A frissen kifogott lepényhalnak sütve nincs párja, de volt halászlé kétféle halból és ugyebár királyrák is, ami otthon horroráron megy, itt pedig degeszre eheted magad belőle. Az íze olyan, mint a főtt kukoricának, fenséges egy ilyen ráklakoma. 

unadjustednonraw_thumb_f9a.jpg

Vulkánbatekintés 

Természetesen a vulkánok vonzottak a legjobban Kamcsatkán: sikerült kettőre fel- és bejutni is. Az egyik a 2250 m magas Mutnovszkij, a másik a mintegy 3000 m magas Avacsinszkij vulkán volt. Előbbi sportszempontból könnyű, utóbbi viszont bivalyerős, majd 16 órás "mászással". Mindkettő pazar látnivalókat kínál: a Mutnovszkij lényegében kettő "eldeformálódott" nagy kráterből áll, lankásabb, a másik "vulkánformájúbb", és meredek. Mindkét hely telis- tele van füstölgéssel: ezek főleg fumirolok, azaz mérges gázok, amik rohadtul csípik az ember szemét, ha éppen arra fújja őket a szél. Azt hittem először, hogy ez a gejzír, de nem, ezek csak gázok. A kráterek izgalmas színeket produkálnak: a panton-skála egy egyszínű papír ezekhez a színekhez képest. A koromfekete láva, a fosszínű-bugyborékoló medencék, a barnás-fehér hó, a citromsárga kén, a holdszerű szürke, a piros salak azt az érzetet kelti, hogy meghibbantál, vagy hogy egy másik bolygón vagy. Ehhez még hozzájöhet fagyköd, sima köd, felhő, szikrázó napsütés, hó, eső, jég, egy medve, egy tarbagán (feketesapkás hörcsög), róka, madarak, UFO, bármi, és mindez akár 5 másodperc leforgás alatt. Tényleg elveszíted a józan ítélőképességedet! A Mutnovszkij vulkánnál betekinthettem a "vulkán dobogó" szívébe: egy kb 3 méter átmérőjú kürtőben nagyon füstölt-visított kifelé a mérges gáz, ez felé merészkedtem, nagyot kockáztatva, hogy beszakadok, de végül is nem lett bajom. Frenetikus, leírhatatlan, überbestialitás levideózni 30 cm-ről egy ilyen nem evilági vulkántevékenységet! És persze szuperexkluzív is: nem hiszem, hogy sokunknak volt ehhez szerencséje. Íme, megmutatom:

 

Azt hittem egyébként, hogy menten ott pusztulok el a luk szélén, a félelemtől és a gyönyörűségtől egyszerre. Elképesztő, hogy tényleg mi mindenre nem képes a természet! Egy ilyen kalandra nem lehet, és nem is tudsz felkészülni: ezt egyszerűen meg kell élni. A fotók és a video is csak részben tudja ezt átadni, ezért kívánom, hogy legalább egyszer életében mindenkinek legyen egy ilyen tapasztalata, és lehetőleg NE hasonlítsa azt össze mondjuk egy Etnával. Ez itt egy önálló univerzum, tele csodával, és megmagyarázhatatlan jelenséggel. A vulkánok szerintem ugyanolyan élőlények, mint mi vagyunk (kövezzenek meg ezért), amelyek ugyanígy is viselkednek: hol kitárulkoznak, hol felhőbe-ködbe burkolóznak, hol közel engednek magukhoz, hol nem, hol befogadnak, hol megölnek, és így tovább. Nekem óriási szerencsém volt, mivel "magukra engedtek, nem bántottak, és megengedték, hogy fotózzam, videózzam őket", és mindezt úgy, hogy "csak arra az 5 percre", utána ködbe, felhőbe burkolóztak. Feltett szándékom, hogy visszajöjjek ide, és még néhány vulkánt megnézzek, de van itt Gejzírek-völgye (ez Kamcsatka ajánlólevele), a Kuril-tó (ahol medvék halásznak az orrunk előtt), és még millió más látnivaló. Az érzést, amikor mész a vulkánról lefelé, és kisétál eléd egy barnamedve, nehéz leírni: félelmetes és gyönyörű látvány egyszerre. (A medvékről külön posztot lehetne írni. Rengeteg van belőlük erre, és némelyik nagyon veszélyes. Van ún. emberevő medve, amelyik az első ölés után már imádja az emberhúst. Láttam széttépett embert fotón, puzzle-szakértő se rakta volna össze utána és vadászok által leterített tetemeket. Félelmetes látvány volt, és arra intett, hogy sehová egy tapodtat anélkül, hogy tudnád, hogyan viselkedj egy ilyen találkozás esetén. A lényeg, hogy ne fuss, hanem csapjál zajt, és próbálj meg nagyobbnak látszani a medvénél. Nekem óriási szerencsém volt, nem volt negatív találkozásom. Amikor az Avacsinszkij vulkánról jöttünk le, már éjfélkor, szinte koromsötétben egy bokros-erdős területen, és a vezetőnk űzött-hajtott minket, pedig akkor már majdnem összeestünk a 16 órai mászástól, közben üvöltött, hogy figyelmeztesse a medvéket, hogy jövünk - na ekkor fostam életemben talán a legjobban, azt hiszem. Nagyon, nagyon meleg helyzet volt, frankón lepergett előttem az egész életem. Fegyver nem volt nálunk, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem volt találkozás. Ha van, másodpercek kérdése az életed, de Hál Istennek azon kívül, hogy jól megijedtünk, nem történt semmi). 

unadjustednonraw_thumb_10bf.jpg

Kamcsatkáról rengeteget lehetne még írni: a flóráról-faunáról, a rengeteg termálvízről, temészetről, emberekről. Az egyik termálforráshoz 300 métert kell felfelé menni egy hegyoldalban sűrű bokrok közt, tényleg mintha egy trópusi esőerdőben lennél, na ehhez úgy mentünk, hogy közben Kalasnyikovval lövöldöztünk, hogy elijesszük a medvéket, ez a Paratunka. Aztán ott van az Ozerki, ahol legalább 15 forróvizes medence van és egy jéghideg tó, és van a Malki, ami szerintem a legjobb: jól megközelíthető, és természetes "termálpocsolyákból" áll. Überszürreális, megismételhetetlen, frenetikus érzés itt lenni, remélem, nem utoljára teszem. Többet viszont nem írok most, legyen elég ennyi ízelítő, a többit Te magad tapasztald meg, itt helyben! 

unadjustednonraw_thumb_fc7.jpg

 

Rettenetesen sok fotó Kamcsatkáról itt:

 

 

 

Csokigyárlátogatás - a Fresh Cacao orosz csokimanufaktúra

Ilyen először fordult elő velem Moszkvában 3 év alatt, hogy csokoládévállalat-vezetőként meghívjanak egy orosz csokoládémanufaktúrába, nevezetesen a Fresh Cacao-ba. Az eseményre azért (is) került sor, mert szükség volt a rólam szóló orosz filmhez egy csokis helyszínhez, és a legnagyobb orosz csokoládévállalat, a Krasniy Oktyabr sajnos visszautasított. A Fresh Cacao-t régóta ismerjük, kedveljük, ahogyan ők is a chocoMe-t. 

thumb_img_3980_1024.jpg

 

chocoMe stand a Moszkvai Gift Expo kiállításon

2 hét alatt 2 óriási kiállításon vettünk részt Moszkvában, ami óriási erőfeszítést igényel, másrészt az egyéb dolgaid ekkor napokra "megállnak". Hiába, elindult a csokiszezon: és már most elképesztő mennyiséget adunk el.... Hajrá chocoMe. A Gift Expón először voltunk kint, de nem utoljára: a csokoládénak elképesztő sikere volt mind B2B, mind B2C téren. A hab a tortán egy tévéfelvétel volt, de erről majd külön posztban! Óriási dolog készül! 

thumb_img_3292_1024.jpg

 További fotók: 

chocoMe stand a Moszkvai WorldFood kiállításon

wfm.jpgCégünk idén már 4. alkalommal vesz részt a WorldFood Moscow élelmiszeripari szakkiállításon - a csokoládérajongók nagy, nagy örömére. 3 éve vagyunk jelen Oroszországban, lépésről-lépésre terjeszkedünk, idén tervünk már 90.000-100.000 tábla eladása. A kiállításon évek óta csak mi vagyunk jelen magyar killítóként.