Jó rég voltam a föld alatt Moszkvában, több, mint egy éve. Írtam korábban már többször, hogy elfogyni látszanak a még látogatható föld alatti folyók, ugyanoda meg minek menjen az ember, ellenben úgy alakult, hogy egy indexes újságírót sikerült ezúttal lecsábítani. A csurás-tarakanovkás Daniilt hívtam, ellenben nem ért rá, ezért egy barátját ajánlotta, Nyikitát, aki a "triumvirátus" harmadik tagja Danyiil és Kirill mellett. Hallottam már róla, ő mind közül a legvakmerőbb, ámde vakmerőségeiről mégsem számolhatok be, hanem csak vicces sztorijairól, amelyek föld alatti folyókban történtek. Állítása szerint, ha például egyedülálló lány jelentkezik egy ilyen túrára, akkor őt biztosan "nem a folyó érdekli", de szervezett már swinger partit is a föld alá, ami nekem már egy kicsit túl betegnek hangzik. Mindemellett a legbizarrabb esetek mégis talán azok, amikor valakik öltönyben ereszkednek le ide "inni", vagy valahogy leeresztettek ide egy motort, és végigmotoroztak a sekélyebb részeken.....Én még ezekhez azért kezdő vagyok - nekem elég egyelőre arra odafigyelnem, hogy ne essek el a vízben, vagy ne szenvedjek egyéb balesetet. És mégis sikerült! Egy csövön való leereszkedés után sikerült beleseggelni a vízbe, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy a rövidgatyám teljesen elszakadt. Annyira hangosan röhögött Nyikita, meg "hogy ő még ilyet sose látott", hogy már-már kezdtem elhinni, hogy legalább így, de beírom magamat a digger társadalom itteni életébe. Hál Istennek, ez a hülye baleset már a túra vége fele történt, ezért csak keveset kellett vizes/szétszakadt gatyában szambáznom. És akkor néhány szó a túráról. Annak ellenére, hogy már harmadjára jövök ide le, a Nyeglinka most is tartogatott néhány meglepetést. A legjobbat szerintem az tette a folyóval, hogy megjelent benne pár nagyon kimunkált új graffiti, ráadásul a "képzőművészetibb fajtából", nem pedig abból, ahol egybenyúló betűkből, értelmetlennek tűnő szavakból gyere is rá, mi a jó francot akart ezzel mondani az alkotó. (A csecsorás freskókat azért ezek persze nem überelik, de jó úton haladnak feléjük.) Az indexes újságíró fogalmazta meg találóan, hogy ez a föld alatti világ nagyon jól vonzza az egyéb undeground szubkultúrákat - így a graffitiseket is - hisz itt teljes nyugalomban végezhetik tevékenységüket, nem fogják vegzálni őket. Mint kiderült, 2015-ben hoztak egy "diggerellenes" törvényt, ami elég szigorúan kezdte el szabályozni a korábban egyáltalán nem szabályzott digger tevékenységet, immár akár pénz- és börtönbüntetéssel is. Ennek fényében már kezd tisztulni, miért is nem annyira akarnak minket ide lehozogatni... Persze nyilván a föld alatti folyó az nudli egy légópincéhez vagy rakátaelhárító silóhoz képest, tehát valószínűleg egy ejnyebejnyével elintéződne az ügy, de nem biztos, hogy kölföldikánt szívesen kipróbálnám a magyarázkodást egy rendőr előtt a moszkvai földalattiságban. A kalandot egyébként jól összefoglalta az újságíró, itt elolvasható. Nyilván nem szeretném feladni ezt a fajta kalandsorozatot, annál is inkább, mivel Nyikita belengette a túra végén, hpgy elvisz egy Ramenka nevű folyóba... (de csak hosszú nadrágban!)
Volt szerencsém nemrég chocoMe-s partnerlátogatásból kifolyólag eljutni az Urál hegység egy újabb városába, Cseljabinszkba, amitől kaland szempontból ugyanekkor nem vártam túl sokat. (Félelmem nagyrészt be is igazolódott később). Arra gondoltam, hogy visszafelé viszont nem egyenesen Moszkvába megyek vissza, hanem teszek egy karikát Magnyitogorszkba, ami Oroszország toronyamagasan legszennyezettebb/legélhetetlenebb városa, de világviszonylatban is benne van az előkelő első tízben. Repülőjárat nincs a két város közt, ezért vonatozni kényszerültem, s ha már a legbrutálabb helyre megyek, úgy határoztam, hogy a "házhozszállítás" is legyen méltó hozzá. Ehhez pedig fapadosvonatozni kell. Egy olyan nagy kabinba vettem a legolcsóbb helyjegyet, amiben utazott vagy ötven ember, ráadásul elég közel egymáshoz, kikandikáló lábakkal és teljes élettér-megmutatással. Ez a kaland már méltóbb volt egy Pajéhali! kalandhoz.
Amikor nagyobb a baj, mint Csernobilban
Cseljabinszk tőszomszédságában volt megtalálható a nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző "Mayak" gyár, ahol sajnos több baleset is történt, a legnagyobb ezek közül 1957-ben. Ennek következményeképpen nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel, és sokáig azért nem tudtunk erről a történetről, mert egyszerűen el volt titkolva. A hely nevét sokáig más kódszóval helyettesítették, később pedig meg is változtatták, "Ozerszk"-ra, és úgy tettek, mintha nem is történt volna semmi. A lakosokat azonban nagyon nem zavarhatta a csernobilinál is nagyobb katasztrófa, mert jelentős kitelepítések nem történtek, sőt, Ozerszk ma is éli átlagos életét. Azt azért hozzá kell tenni, hogy zárt város, ahová én például nem tudnám betenni a lábam. (Csernobilba bejutottam, azonban ide most nem is igazán vágytam). Nos milyen város is a mai Cseljabinszk? Hát egyrészről "nagy" (1,5 millió lakosával Oroszország 8. legnagyobb városa), másrészt ha nagyon minősítenem kellene, akkor erősen kellene keresnem a további jelzőket rá. Olyan "semmi extra" - mondanám. Óriási utak, nagy emeletes házak, ellenben ezekből szerintem kettő egyformát nem látni, a százáves fabódé keveredik a befejezetlen irodaházzal, a szockópanel a hruscsovkákkal. Nincs egységes kép, nemhogy városkép, de utcakép sem. Szerintem városközpont sincs, nem igazán találtam ilyet, csak egy Lenin szobrot. (Bár az mondjuk meg mindenhol van oroszban). Az egész úgy alakult ki, hogy volt itt három gyár, azokat lerakták, köréjük meg szép lassan kiépült a lakó-ingatlan övezet, a kettő összhangjára meg nem fektettek semmilyen hangsúlyt. A legnagyobb gyár, ami talán beugrik a földi halandónak, egy traktorgyár, ahol a traktorok mellett tankokat és egyéb harcászati eszközöket gyártottak a II. Világháborúban, a másik kettő fémfeldolgozással foglalkozik. A traktor a város szombóluma, a helyi hokicsapatot is így hívják, a hokiban meg elég jók az oroszok. Ottjártamkor ráadásul pont junior hokivébét szerveztek. Az építészet és városkép egyáltalán nem dobott fel Cseljabinszkban, azonban a helyi gasztronómia nagyon is. Kiteljesíthettem a pelmenyi-tudásom, mivel kétszer is volt szerencsém megkóstolni az oroszok nemzeti ételét. Ez nem más, mint tésztába csomagolt hús, olyan, mint a kínai húsos táska vagy az olasz ravioli, de egy csomó más helyen is megtalálható a világban. Az orosz (egész pontosan uráli) pelmenyi marha-sertés-birkahús keverékéből áll és tejfölt adnak hozzá vagy forró vajat. Ilyet a "Pelmennaja 3" nevű helyen ettem, finom is volt, ráadásul kipróbálhattam ugyanezt rozslisztből készült tésztával is, ami barnára színezte az egyébként megszokott fehér tésztaszínt. Ennél még izgalmasabb falatokat kínál az "Uralszkije pelmenyi" nevű pelmenyire szakosodott étterem, ahol volt szerencsém megkóstolni medvehúsos, vaddisznós és őzhúsos változatokat is. Ezekhez ráadásul hideg húslevesbe kevert ecetet és chilit adtak (eszembe nem jutna ez a kombináció magamtól) és tormás kvászt ajánlanak hozzá (ami szintén egy agymenés, de működik. A kvász az egyébként erjesztett feketekenyér-ital). A húsok itt eléggé "megterhelőek", ezért nem kell belőlük sokat fogyasztani, ráadásul mindhárom hasonló ízű. Az étlapon megtalálható még rengeteg más pelmenyi is, csakhogy néhány érdekeset említsek: csukás, káposztás, nyúlhúsos... Ja, és még egy jó dolog: minden rettenetesen olcsó Cseljabinszkban.
Irány a Mágnesváros!
Magynitogorszkról többször is hallottam már, és sajnos mindig rossz kontextusban. Ne szépítsük: ez Oroszország legélhetetlenebb helye, rettenetesen szenyezett levegővel, pöfögő gyárakkal, de a világ első tízében is simán megállja a helyét a téren. A legnagyobb gyármonstrum a MKM (kb Magnyigorszki Vegyes Kombinát), ahol vasércet alakítanak át, ólmot öntenek, de a fémfeldolgozás rengeteg más műfaját is végzik egyszerre. Nyilvánvalóan az első dolog az volt, hogy megkérdeztem, hogy beengednek-e egy tárlavezetésre, de persze leszereltek, mondván, hogy "egy nap kevés egy ilyenre". Aztán azt is hozzátették, hogy egy jövőbeli időpontban nem zárkóznak el a körbevezetéstől, csak hosszú az engedélyeztetési procedúra, meg addig kitalálják, mit lehet és mit nem lehet megmutatni egy külföldi bloggernak. A remény hal meg utoljára, az 1000 fokon történő ólomöntéshez képest egy lávafolyam az mezei nudli, ezért úgy határoztam, hogy később egy profi fotóssal visszatérünk, amennyiben engedik majd. És akkor a városról. A nyolcórás éjjeli vonatozás borzasztó volt: az, hogy ötvenen néznek, még nem is akkora baj, azonban az, hogy a lehajtható asztalból alakított ágyszerűség az pont tíz centiméterrel rövidebb és szélesebb, mint te magad vagy, na az jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy reggelre úgy érezd magad, mint egy pofozózsák. Minden porcikád fáj, fáradt vagy, a vonat össze-vissza ráz, hánynod kell, a szomszédok meg röhögcsélnek a bénázásaidon. Ráadásul itt WC-re sem akkor mész, amikor akarsz. Reggelre meg "olyan csípőskóbász-szag" lesz a vagonban, hogy menten le akarsz ugrani a vonatról. A komfortérzet javulását a táj látványátol várná az ember, azonban ez itt nem segít, sőt, inkább rátesz még öt lapáttal. Nem elviccelni akarom, de amit az ember az ember az ablakból lát, attól azonnal megölné magát, mivel így képzelhető el szerintem a világvége, egy nukleáris apokalipszisba oltott Walking Dead helyszín, meg Mordor egyszerre. Ipari létesítmények csimbarrasszója, pöfögő gyárak, mocsár, ótvaros színű táj, szürke lepusztultság és pusztaság fogad, és ezt egy órán át nézed. Hogy mi lesz Magnyitogorszkban magában, abba már bele se gondolsz ezután. Azonban meglepetésképp az történik, hogy az előző hányingerkeltő táj egy viszonylag normális városba fut bele, aminek ráadásul rózsaszín a vonatpályaudvara, és emberek állnak a peronon, akik ráadásul boldognak tűnnek. Semmivel nem másabb, mint Kőbánya-felső, sőt. A vasútállomás előtt egy nagydarab öntőfigura áll, jelezvén, hogy a kohászok városában járunk, és ez sem másabb, mint otthon egy ugyanilyen a jászberényi Aprítógépgyár előtt. Halvány fogalmam nincs, merre induljak, ráadásul bőrőnddel a kezemben, ezért hívok egy taxit, és az a szuper, hogy működik itt is a Yandex-taxi. (Oroszországban minden Yandex, mondhatnám, hogy ez a Google helyi megfelelője). Mondom az embernek, hogy "vigyen körbe", majd tegyen le a Győzelem Parkjában, mert ez volt az egyetlen, általam beazonosított epikus hely a városban. A várost kb félmillióan lakják, és az a vicces, hogy "városszerűbb", mint Cseljabinszk. Ezt nem úgy kell érteni, hogy szebb, hanem úgy, hogy egységesebb, hülye szófordulattal élve "egységesebben ronda". Itt is szürkeség van, a nap nem mer sütni, az eget meg fura szürke fátyol lengi körül. Ugyan nem vagyok levegőtisztaság-szakértő, de úgy ítelem meg, hogy Moszkvában sem lehet ennél sokkal tisztább, ahol ugyanúgy megvannak a gyárak, csak 15 millió ember is él... "Ha nem lennének a gyárak, akkor nem lenne az embereknek munkájuk"- mondja a taxisofőr, és ezzel le is zárjuk az élhetetlenséggel kapcsolatos beszélgetésünket. A Győzelem Parkja egy órási park egy óriási emlékművel, ami két kardos embert abrázol. Eléggé patriotikus és maszkulin egyszerre: a levegő mocskát itt elnyomja a bődületes tesztoszteron szag. Ikonikus háttérképként bebiggyesztették ide a KMK állandóan füstölgő gyárkéményeit, a rettenetesen hosszú gyár már annyira bestiális, hogy "szinte odakívánkozol": számtalanszor hangsúlyozom, hogy engem nem a turizmus vonz, mint olyan, hanem az, hogy mások számára nem látogatott, nem ismert helyeket bemutassak. Attól, hogy ezek borzasztóak - még léteznek, ráadásul nem tagadom, hogy nekem eléggé be is jönnek. Nem messze innen van elhagyott bevásárlóközpont, egy szocialista főtér rengeteg szoci-cirádával, sztártrekkes-városháza, és még sok hasonló báj. Úgy érezheted magad, mont 1976-ban Ózdon, amibe néhol azért befficcen egy-egy meki, Tarantino pub, vagy bármilyen más egyéb kapitalista hívság. A bevásárlóközpont nagyobb és szebb, mint a Duna Plaza, ráadásul üzletekben és brandekben is simán megveri azt. Hazafelé már repülővel mentem Moszkvába, és az a vicces, hogy a reptéren meg jobban éreztem magam, mint Ferihegyen. Itt tágasság, bőrkanapék, otthon nincs elég pad, és egymáson fekszenek egymás hegyén hátán a lepukkadt csövesek. Összességében végül nem maradtam elégedetlen: kaland volt ez a javából, mégha csak három napot is sikerült eltöltenem a kohászok városaiban. Meglehetősen sűrű a naptárom, azonban ha összejön az ólomöntés, azt természetesen még meg kell néznem.
Nos hát, ha valamelyik reptéren jó dekkolni, az a varsói Chopin, ugyanis tele van boltokkal, édességgel, friss kajákkal, nyugágyakkal, pihenőszobával, és valóban működő wifivel. Ja, és teljesen tiszta, európai, laza, és nincs az a millió ember egymás-hegyén-hátán balkáni fíling, mint a Feri-hegyen.
Itt garantáltan leesik az állad: ez nem is bolt, hanem múzeum. Ide tényleg "nézelődni jön az ember! Az Elisszevszkij kereskedők háza (ma "sima" élelmiszerbolt).
Egy nagyon régi szerelem: a Központi Gyermekbolt és teteje. Gyermekkoromban teljesen máshogy nézett ki, most nemrég átépítették. Elképesztően ikonikus hely Moszkva szívében, a KGB palota mellett a Ljubjankán. Kilátás a tetőről (is)
És az megvan, hogy a patinás moszkvai Metropol szálló cukrásza - magyar? Szabó “Duffy” Atillának hívják, tíz éve él Moszkvában és már ötször "édesítette meg" Putyin életét. Atillával Moszkvában készíthettem interjút, emellett volt szerencsém megkóstolni remek süteményeit is. (Tőle független módon is jártam a Metropolban egy szervezett túra keretein belül, így többféle úton-módon térképezhettem fel a sztorit és az épületet - igyekezvén maradni az objektivitás talaján.)
T: Jelenleg milyen tisztségben dolgozol a moszkvai Metropol hotelben, mióta, és hogy kerültél ide? A: Cukrász chef vagyok. Moszkvában 10 éve dolgozom, ez már a harmadik szállodám. Előtte a Swissotel-ben, és a Baltschug Kempinskiben dolgoztam (Ezek Moszkva legjobb helyei közé tartoznak, a szerző). Már kétszer próbáltak áthívni és a harmadikra el is fogadtam az invitációt, hisz az új brand chef, Andrey Shmakov és az akkori F&B management biztosíték volt számomra, hogy jó körülmények közt fogok tudni dolgozni. Már 3 éve vagyok itt. T: Miket készítesz egészen pontosan? Mik a trendek most a Metropolban? A: A Metropol egy 110 éves épület, ez volt az első ötcsillagos szálloda Oroszországban. Rengeteg tradícióval rendelkezik, ezt kell implementálnom a termékeinkbe, valahogy így: “régi ízek újragondolva”. Igaz, a régi cári Oroszországban divat volt a francia cukrászat is, ezért ezt a vonalat is használhatom szabadon, aminek nagyon örülök.
T: Karriered csúcsa-e ez, vagy mehetsz még feljebb is Moszkvában? A: Már az, hogy nemzetközi 5*-os szállodákban lehettem chef, elégedettséggel tölt el, de persze, mindig vannak új kihívások. Most éppen egy ismert orosz gasztronómiai újság októberi számában jelentetek meg recepteket, ezen dolgozunk most, de készülőben van a Metropol szálloda gasztronómiai könyve is, ami a 110 évet öleli át, ott is lesznek képes receptjeim. Továbbá egy nemzetközi cukrászverseny előkészületei is folynak, pont a szálloda születésnapjára. Ebben is részem van, hiszen a szabályokat és a lebonyolítást is rám bízták. T: Előtte hol dolgoztál? Milyen pozíció(k)ban? Mit kell ezekről a helyekről tudni? A: Sokfelé dolgoztam. Még alig voltam 18 éves, amikor már Németországban, az akkor meg működő Pannónia vendéglátóvállalat “Hotel Budapest” szállójában dolgoztam Münchenben. A Chef nem más volt, mint Mátyás Rudi bácsi, az első gasztro-Oscar díjas mesterszakács. Továbbá szintén Münchenben a Marriott szállóban voltam részlegvezető, Austin/Texas varosában egy catering cégnél voltam főcukrász, aztán szintén Texas államban egy európai étteremben. Otthon keveset dolgoztam, tanulmányaimat az akkori mércével nézve az egyik legjobb helyen, a Pannónia 500-as termelőjében végeztem, ahol az igazgató az a Balog Gabor volt, aki az akkori tankönyveket lektorálta és a magyar válogatott tagja is volt. Szóval jó kezekben voltam. Utána is nagy hangsúlyt fektettem a továbbképzésre, többször jártam Franciaországban, Svájcban és neves belga csokoládégyártók által megrendezett mesterképzéseken is. Később, 2003-ban megpróbálkoztam saját üzlet nyitásával egy barátommal közösen, de ez nem jött sajnos össze, az akkori válság miatt. Utána a belvárosi Centrál Kávéházban voltam műszakvezető, onnan egy év után az akkor nyitó Four Seasons Gresham Palota kezdő csapatában találtam magamat. Itt 3 évet dolgoztam, junior sous chef-ként távoztam, már ide Moszkvába, ahová már főcukrászként kerültem a Swissotel szállodába. Ezt még két másik szálló követett, a Baltschug Kempinski és a mostani Metropol. T: Oroszország gasztronómiai szempontból - kihívás? Nem lenne jobb mondjuk egy Franciaország, de még akár egy magyar Michelin-csillagos étterem? A: Európában magyarként érvényesülni nagy kihívás, de talán még otthon is, nem hiába jöttem el. Széll Tamás tett nekem egy ajánlatot, amikor megkapta a Michelin csillagot, de akkor már jó pár éve itt voltam, feleségem is orosz, így nem fogadtam el. Itt 10 éve ott tartottak, ahol mi a 2000-es évek elején. Amikor idekerültem, kihívás volt megfelelő szakembereket találni és betanítani őket. A vásárlóközönség pedig itt Moszkvában mindig is vevő volt a luxusra, a minőségre. Éppen ezért a francia cukrászatnak itt nagy sikere van. Alapanyagokból nincsen hiány, bármit be tudunk szerezni, igy a minőségre nem lehet panasz. Mostanában sok küllföldi szakember dolgozik itt, olaszok, franciák, szinte minden valamit magára adó szálloda vagy étterem alkalmaz külföldieket. Így a minőség is javul, a konkurencia pedig jót tesz a szakmának!
T: Mit esznek szerinted az oroszok? A: Rengeteg zöldséget, halat, tejterméket. A cukrászatban sajnos a legtöbben még mindig a szovjet időkből ismert nehéz vajkrémes, édes sütiket kedvelik. Pont azokat, amiket én ki nem állhatok. Otthon is ez volt a trend, amikor még saját üzletem volt, alig tudtuk az emberekbe tukmálni az újabb ízeket. A fiatalabb generació már inkább a francia-olasz vonalat kedveli. T: Mi a Te kedvenc orosz kajád? A: Nehéz a helyzetem, mert allergiás vagyok a halakra és a tengeri ételekre. Én magyarként nagyon leveses vagyok, igy a Borsch, Scsi, Szoljanka, sárgaborsóleves és társaik a kedvenceim. Szeretem a palacsinta nem desszertkénti felhasználását, így gombával, sajttal, sonkával és tejföllel töltve kiváló reggelire! Igazából a dácsán (hétvégi lak, a szerző) készült sashlikoknál nincs is jobb, persze a megfelelő vodka kíséretében.
T: Látom, téged is megfertőzött a mindent “átivó” orosz vodkakultusz. A: Ó, igen.
T: Tudják az oroszok, hogy te magyar vagy? Bele tudsz vinni a konyhába magyar "vonalakat" is? A: Igen, és soha nem volt gond beilleszkedni, egyből elfogadtak mindenhol. Magyar vonal viszonylag ritkán kerül a termékeim közé, télen készítünk néha bejglit, Eszterhazyt, dobostortát, meg réteseket. Utóbbi alapanyagait otthonról hozom magammal. (A poszt végén van egy video, amikor pont belecsöppent a szerző egy rétesnyújtásba). Egyszer csináltam egy bankettet a Moszkvai Magyar Nagykövetségen a nemzetkozi nőegyletnek, ott például csak magyar édességek voltak. T: Te döntöd el, hogy mit főzöl, vagy más? A: Abban a kedvező helyzetben vagyok, hogy 90%-ban szabadkezem van. Csak akkor kell alkalmazkodnom, ha a vendég külön kéri, mit szeretne látni a büfén, vagy a tányéron. Persze állandóan kommunikálok a chefekkel, szóval összhangba hozzuk a menüket. Nem mindegy, milyen desszertet ajánlok halakhoz, húsokhoz, de még a borok is bekavarhatnak, így gyakran még a szálloda sommelier-je is főszerephez juthat egy-egy menü megalkotasában. T: Mi az árfekvése a Metropolban egy vacsorának? Vagy süteményeknek? A: Moszkva, belváros, öt csillag… Ez egyet jelent: nem olcsó! Bár még így is elmaradunk egyes luxusszállodák áraitól. Reggeli büfénk, ami egyébként a leggazdagabb a városban, 2500 Rubel (10.952 Ft, 2017.07.28-ai árfolyamon számolva, a szerző). Süteményeink a vitrinben 350 rubelbe kerülnek (1533 Ft) A bankett menü 2500 rubel/fő-től indul, akár 4500-ig is elmegy. Vasárnapi brunch áraink 4850 rubel alkohol nélkül, alkohollal ez mar 5800 rubel / per fő.
T: Honnan szerzitek be az alapanyagokat? Gondolom, ez ma nem olyan könnyű az embargók miatt. A: Igazábol a konyha néz nagyobb kihívások elé ebben a kérdésben. A húsok, sajtok, egzotikus zöldségek, gyümölcsök mind külföldről jönnek. Svájc továbbra is partnerünk, igy sok minden onnan jön. A húsok pedig Izlandról, Új Zélandról, de Brazília és Chile is a beszállítóink közt van. Számomra a csokoládé és az egyéb cukrászati alapanyagok nem tartoznak az embargó által tiltott termékek közé, így szabadon rendelhetem őket. Egyedül az ár az, ami gátat szab a megalomániámnak.
T: Mesélj egy kicsit az asztalokról, bútorokról, evőeszközökről, terítésről! A: Szállodánk meglehetősen tradicionális épület, tele élő történelemmel, hagyományokkal. A Metropol volt a törzshelye a forradalom előtti elitnek, aztán később egy nagyobb szünet után, amit a bolsevikoknak köszönhet az épület, a szovjet kultúra fellegvárává vált. Működött itt mozi- és színházterem, a kávézója és étterme is az arisztokrácia kedvelt helye lett, így nem kérdés, hogy a mai napig fehér kesztyűs felszolgálás van, ahol porcelántányérok, kristályvázák, poharak, nikkel-ezüst szamovárok és evőeszközök vannak használatban. Az épület nagy részét márvány borítja, nehéz stílusos fabútorokat látsz mindenhol. A bár a híres orosz Shalyapin operaénekesről kapta a nevét és ehhez méltóan a bútorok is régi nehéz fabútorok, márványoszlopok és asztalok a berendezés részei. Szállodánkban van egy étterem is, ami már a modern európai, északi es az orosz konyhákat ötvözi, ez inkább egy modern „hipszterétterem”, ahol a sötétebb színek, nagy tányérok, színes poharak, és az interaktív felszolgálás a trend.
T: Mit gondolsz a Metropolról, mint építészeti kuriózumról, mesterműről? A “kupola”? A: Érdekes kérdés. Maga az épület kívülről érdekes, de nekem túl “nehéz”, nem látok benne lágy eleganciát. Nekem az örök szerelmem és az etalon a Gresham Palota, én hozzá viszonyítok minden szállodát. A Metropol elmarad a Gresham bájától, de a maga nemében szép, művészi. Rengeteg festmény es kerámia díszíti kívülről, belül pedig a temérdek márvány, szőnyeg, és eredeti festmények ami ertékessé, és egyedivé teszi. A Kupola szép, attraktív, az étterem ékköve. Sok turista más szállodából csak azért jön ide, hogy lefényképezze a Metropol éttermét, a szökőkúttal, ólomüveg-kupolával és persze a márványoszlopaival.
T: Láttam ezt a termet, a kupolával és a szökőkúttal egyetemben. Nekem nagyon bejött, főleg felülnézetből. Hidd el, hogy ez a Metropol "müszije"! Persze csakis a Te süteményeid után.. A: Ez hízelgő rám nézve. T: Mivel a blogom nemcsak a kulináriáról szól, hanem "urban exploringról" is, ezért muszáj feltennem a kérdést, hogy van-e olyan "titkos" és "exkluzív" zuga a Metropol hotelnak, amit ismersz, netalán be is mutatnád nekünk? A: Sajnos e téren csalódást kell okoznom, azok a helyek, amik le vannak zárva a nagyközönség elől, számomra is zárva vannak. Nincsen olyan szeglete a szállodának, ami “titkos”, de én láthattam. Volt erre próbálkozásom, de a “jobb, ha nem tudod!” válasszal elintézték a kérdéskört. Talán jobb is így! (A két helyszínbejárás során azért a szerzőnek sikerült eljutni A Metropol szálló egy-egy "elzártabb" területére, így többek közt a konyhába, személyzeti közlekedőkbe, a Boyarszkij-operaterembe, a szivarszobába, a volt kaszinóba, a volt moziterembe, lezárt bankettermekbe, ami mind-mind óriási és maradandó élményt nyújtott. Ez a hely tényleg varázslatos - mé gakkor is, ha nem itt szállunk meg, vagy étkezünk).
T: Voltak-e különleges vendégeid? Celebrityk ? Netán maga Putyin? A: Voltak sokan. Arab hercegek, a thai királynő és a családja, filmrendezők, híres színeszek, és nem csak külföldi celebritások, de persze oroszok is. Medvegyev miniszterelnök, és igen, maga Putyin is! Még Magyarországon, a Four Seasons-ben volt az első “találkozóm” Putyinnal, Berlusconival, Bush-shal és Merkellel egyetemben. Az is okozott egy “kis fejtörést”, de itt még bonyolultabb a helyzet. Moszkvában négy rendezvényt csináltunk Putyinnak, hármat a Kempinskiben, egyet pedig már itt, a Metropolban. Nem részletezem, mennyire nehéz volt a logisztika és a bankettek lebonyolítása úgy, hogy több FSZB-s volt a konyhán és az épületben, mint alkalmazott…
T: Azért egy kicsit mégis részletezd ezt, kérlek! Azt lehet tudni például, hogy Putyin elégedett volt-e a munkáddal? A: Egyszer sem volt “panasz”, de persze soha nem Putyinnal, hanem a “szervezőkkel” voltam kontaktusban. Ők a Kreml tisztiorvosai, rendezvényszervezők, biztonsági vezetők… Velük soha nem volt gond, mivel bőségesen “megetettük” őket. Azt, hogy Putyin maga mit gondolt, mi már soha nem tudjuk meg.
T: Mit/miket eszik/evett? Mi az ízlése? Vannak-e rigolyái? A: Őszintén szólva, egyszer láttam csak Putyint közelebbről enni, a legtöbbször általában “csak jelen van a banketteken”. Van saját buttler-je (inas?), akivel hosszú évek óta együtt dolgozik, csak ő szolgálhat fel neki. A személy bevizsgálja az ételt és “elő is kóstol”, aminek a régen jól bevált módszeren kívül (mérgezés), az étel minősége, és az ízek ellenőrzése miatt van szükség.
T: Ejj, de jó lenne minden egyes étterembe a Földön egy ilyen “buttler”, így elkerülhető lenne a sok pocsék kaja… A: Nekem mondod?
T: Az előbbi személy tehát a konkrét előkóstoló is? Ha igen, bemutatták őt neked? Ha igen, ő egy gasztronómiai szakember, vagy egy FSZB-s? A: Igen. És nem gasztro szakember. Külön nem mutatták be nekem, de volt vele egyszer egy eligazitásunk, miszerint “az ő tányérjait nem a személyzetünk, hanem ő maga fogja felszolgálni”. A kész tányérokat átvitték abba a terembe, ahol ő volt, és ő onnan vitte at az étkezőbe, és szolgálta fel már Putyinnak. Hogy mi történt pontosan a betálalás és a felszolgálás közt, az nekünk már rejtély maradt, de egy biztos: az ember mindig egy nagy, fekete táskával jött, ezért azt valoszínűsítem, hogy valamiféle mozgólabort használ.
T: Ezek szerint nem talalkozhattál “közelről” Putyinnal? A: Nem, természetesen nem. Amúgy is, minden 5*-os szálloda házirendje kimondja, hogy alkalmazott SOHA nem kérhet autogramot, közös fényképet a vendégektől, mert az azonnali elbocsátást eredményez. Legközelebb mintegy 15 méterre voltam tőle, amikor a büfét frissítettük, de akkor is testőrök gyűrűjében. Nem egy magas fickó, alig láttuk a többi magas üzletembertől.
T: Nem tudom megállni, hogy ezt meg ne kérdezzem: ha netán a figyelmébe szeretnénk ajánlani Putyinnak a chocoMe magyar kézműves csokoládét (hisz bloggerségem mellett a chocoMe oroszországi ügyvezetője is vagyok), Te milyen utat/módot választanál? A: Feltétlenül egy ajándékcsomag keretében. Valami fontos esemény alkalmából, pl. május 9, vagy a születésnapja alkalmából. Természetesen összhangba lehetne hozni állami protokoláris gratulációkkal, így még hivatalosabb lenne. Tudtommal meghívták a cselgáncs EB megnyitójára Magyarországra, ezt is jól ki lehetne használni. Mivel nem akármilyen termékről van szó, bízom benne, hogy el is jutna hozzá. Annak idején a felesége a Baltschug Kempinskiből rendelte a tortákat. Biztos vagyok benne, hogy erre is lenne lehetőség.
Rengeteg foto a Metropolról:
Egy video a rétesnyújtásról:
Ezeket kóstoltam Atilla palettájáról:
“Metropol” csokoládétorta, tejcsokis, mézes torta-ötvözet vörös áfonyával
(Az összes alkotás finom, jól összerakott, harmónikus, korrekt, ám mind közül is kiemelkedik az utolsó. Na ez a desszert a világon bárhol megállná a helyét! Nagyon ízletes, nagyon okos, hiperszuper élmény).
Ez például egy "mindenki által látogatható" tető. Csak az odavezető utat találd meg! Nem egy waszizdasz, de nekem tetszik. Jól látszik róla a Swissotel, ami az egyik kedvencem Moszkvában.
