kis ⏜ kultúr⏜kalamajka

Pajéhali!

Pajéhali!


"Kaukázuskerülő 8": Adler, Szocsi és a "Piros Mezőcske"

2019. február 19. - lucullus

img_5359.JPGSokat tűnődtem azon, hogy a Fekete-tenger orosz partvidéke vajon része-e a Kaukázusnak, vagy sem. És végül arra jutottam odautazásom után, hogy ugyan földrajzilag "nem igazán", azonban érzésileg "nagyban igen". (Ráadásul korábban ebbe a kérdéskörbe helyeztem a Gelendzsik-Krasznodár utamat is, ami földrajzilag még távolabb esett.) És végül, de utolsósorban: régen a "kaukázuskerülő" hashtaggel kezdtem el írni a pajehali.hu blogon ezeket a kalandokat, ami kicsit nagyobb mozgásteret adott a kalandozásra.  Mert mondanom sem kell, hogy megérte: ezekre a helyekre, amelyek valamilyen módon kapcsolatosak a Kaukázussal, imádok elutazni, évente egyszer-kétszer sikerül is. 

img_5344.JPG

Miért pont Szocsi? 

Útjaimat, legyenek azok tervezve a Kaukázusba vagy máshová, általában az alapján választom ki, hogy épp van-e oda jó/olcsóbb repülőjárat, van-e ott ismerős, és épp milyen évszakot, hetet, időjárást élünk Moszkvában, és ahhoz képest mi van a célországban. Mivel nagyon sűrű a naptáram, és rengeteg az utazási célpontom, ezért jól kell, hogy mérlegeljek. Szocsiba könnyen és olcsón el lehet jutni Moszkvából például télen, partnerünk is van itt, valamint ekkor már virágzik a magnólia, egyszóval minden klappol. Ráadásul van itt tenger/hegy/közelség Abháziához/ saslik - úgyhogy a térség tényleg jó választásnak bizonyult. Nyáron mindez ugyanígy, csak rengeteg emberrrel megtűzdelve. A repülő Adlerban, Szocsi szatelitvárosában száll le, ami szinte az orosz-abház határon fekszik. Abháziába sajnos nem sikerült átjutni, mert oda nem jó az orosz vízum, ráadásul az interneten megigényelt vízum nem elég, hanem határátlépés után még az ország "fővárosába", Szuhumba is el kell menned, hogy "bepecsételjenek" az útleveledbe. Amivel utána viszont az Ég óvjon, hogy Grúziába átmenjél, mivel ez a terület Grúziából "csatolódott le" bő tíz éve. Hiába, a Kaukázus már csak ilyen: az orosz haver az abházzal, de nem haver a grúzzal, a grúz nem haver egyikkel sem, mert leginkább az USA-val haver, a magyar viszont mindenkivel haver. Lehet, hogy egyszer felvázolok majd egy "ki kivel haver és ki kivel nem diagramot" a Kaukázusról, de előre félek, hogy óriási katyvasz fog kijönni. Szocsi például Oroszország legsokszínűbb városa etnikai szempontból, egészen pontosan 132 féle (!) náció él itt, ahol értelemszerűen az oroszok vannak a legtöbben.

A mai Szocsi amúgy egy túlzsúfolt nagyváros, ahol rengeteg ember él, nyáron turistainvázió és dugók tömkelege ékesíti. 2014-ben volt itt megszervezve a Téli Olimpia, amikor is rengeteg pénzt pumpáltak ide, az ingatlanárak meg akkoriban naponta változtak, persze felfelé. Ma sem olcsó ingatlanhoz jutni errefelé, ráadásul Putyin is imádja, meg a Gazpromnak is van itt jó pár üdülője. A tengerről és a síelési lehetőségekről nem is beszélve - aki ide jön, télen-nyáron megtalálja a kedvére való szórakozást. Szállásomat kb 20 (igen, húsz!) méterre a tengertől sikerül lefoglalnom, a "Vadász" nevet viseli, és van benne szauna, jacuzzi és mindenféle egyéb hívság, így páldásul az "Odüsszeusz" névre hallgató bár, ahol Szuluguni és Csecsil sajtot vacsorálok, hagymás saslikkal, valamint Dioszkiria es Rodeda abház borokkal. A tenger brutális hangjára alszol el, a levegő párás és füstös szagú, az ablakodból pálmafák és hegycsúcsok látszanak. És mindez Oroszországban - rendkívül szürreális. A reggeliztetőhely sem szokványos, már a kertben egy öt méter magas jávorszarvas-szobor figyel a pálmafa tövében, a tengert meg mélabúsan figyeli egy néni, egy bácsi, és egy kutya. A hirdetőtáblán egy rajz hirdeti, hogy "elveszett egy labda, a becsületes megtaláló bla bla bla...." Tisztára mintha egy Aki Kaurismäki vagy Jarmusch filmben lennénk! A partoldalban halászok szövögetik hálóikat, kicsit távolabb egy befejezetlen szockószerű szálloda tátong üresen, az odavezető út a parton meg egyszer csak eltűnik... 

img_5483.JPG

Abház farmon medovuha 

Másnap kipróbáltuk a világ "legdrágább autóútját", ami Szocsiból vezet e hegyek felé, a Vörös Mezőcske (Krasnaya Poljanka) névre hallgató sí- és üdülőparadicsom felé, de előtte jól bevásároltam a Szocsi központjában lévő vásárcsarnokban helyi sajtokból és kefíres alapú kenyérből. Rettenetesen egészségesnek és finomnak néz minden ki, Moszkvában bezony nem ilyenek a tejtermékek! Utunk első állomása a Skypark nevű "bungee jumping" ugróhely alatt vezet el, ami elég félelmetesnek néz ki még így aluról is. Azt hiszem, a világon is egyedülálló ez a létesítmény, az extrém sportolók Mekkája. Ezután következik a Csvizsepsze nevű ásványvíz forrása, ahol egy szép kis vízesés tövében lehet kóstolgatni az ásványvizeket. Persze sokat nem, mert "soktól összefosod magad - hiszen az ásványvíz az nem vodka" - ossza meg velünk bölcs tapasztalatait a sofőrünk. Eztán egy családi pisztrángfarmra érkezünk, ahol az abház házigazdák borral, csacsával (grúz pálinka) és medovuhával (orosz mézzel ízesített alkoholos üdítő) kínálnak, aztán pedig egy félkilós sülthússal. A kettő közt vagy tízféle mézet is megkóstolhatunk: minden élő, elképesztően vonzó és finom. Jól érezzük magunkat. Mutatnak nekünk medvezsírt (játékmacis üvegben), és nem tudunk mit kezdeni az infóval, ám hamar kiderül, hogy ezt nem enni, hanem kenni kell, a sebekre, és attól majd azok majd jól begyógyulnak. Ettől megkönnyebbülünk, és örömünkben abház mandarinbefőttet vásárolunk, egészben, héjastul, befőttes üvegben (Azóta is otthon őrzöm, fogalmam nincs, milyen ízű). A farm egyébként ennél jobb helyen nem is állhatna: távol helyezkedik a városok zajától, hegyek közé beékelve, teljes nyugalomban. Na zért jöttem ide:-))) 

Roza Khutor, Vörös Mezőcske, Gazprom üdülő

A nap másik felében üdülőparadicsomokat nézegettünk, lanovkáztunk, és így tovább. Ezek a helyek homlokegyenest eltérnek az abház farmtól, a nyüzsgés csimbarrasszói, ennélfogva egy kicsit csalódást is okoznak. Nem éppen síelni érkeztem, meg nem is Gazprom-várost nézni (kb egy óriási bevásárlóközpont van bebarmolva a hegyek közé), de azért azt is meg kell említeni, hogy ha családdal jössz ide, akkor rengeteg szórakozási lehetőséget tudsz ötvözni a hegyi levegővel, csodaszép panorámával, ugyanakkor rengeteg turistával is. Svájc és Ausztria elbújhat nagyjából "síinfrastruktúrailag" ezek mellett. A szaúdi olajsejkek lakóhelyeit megszégyenítő Gazprom-üdülő lényegében Putyinnak épült, de sajnos olyan védhetetlen helyre tették, hogy a szerencsétlen államfő egy percig nem használhatta azt, mert azonnal könnyű célpont lett volna belőle. Azóta sima szállodaként üzemel. Summázva a látottakat: a prímet azért az abház farm vitte el a remek kóstolókkal és a szuper házigazdákkal, sokadszorra is megerősítve bennem a hitet, hogy a Kaukázus igenis szuper hely, szuper emberekkel, és mindig vissza kell ide jönni, amint van rá lehetőséged! 

"Kaukázuskerülő 5". - Sztavropol-Anapa-Port Kavkaz-Krim-Rosztov, Oroszország

Nahát ez is egy jó karika (bocsánat, háromszög) volt. Az útvonal (melynek kétharmada egyébként kilógott a Kaukázus témakörből) így is rendkívül izgalmas volt és a következőképp nézett ki pontosan: 

Moszkva-Sztavropol-Krasznodár-Anapa-Port Kavkaz-Krim félsziget - Taman/Kercsi híd - Anapa - Krasznodár - Rosztov - Moszkva. Nem kicsi út volt ez, mindenféle közlekedési eszközt bevetettem, így repülőt, vonatot, HÉV-et, buszt, taxit, gyaloglást. 

 

"Kaukázuskerülő 4". - Nalcsik-Csegem, Kabardino-Balkár Köztársaság, Oroszország

13239400_10209143473880888_2257080933493749978_n.jpgEz a kau-kaland is nagyon izgalmasra sikeredett: a Kabardino-Balkár köztársaságban jártam, Nalcsikban, láttam a csegemi vízeséseket, Felső-Balkáriát, világoskék, 300 méter mély tavakat, Hruscsov elhagyatott dácsáját, és rengeteg hegyet-völgyet-patakot-vízesést-tehenet-miegymást. Kabardföldre úgy kerültem, hogy Nalcsikban is van a chocoMe-nek partnere, akivel már évek óta együttműködünk, és mivel általában nagyon jó viszonyt ápolunk a partnereinkkel, ezért gondoltam, hogy örülni fognak nekem arrafelé. Mint kiderült: ennél is többről volt szó, hisz a tenyerükön hordoztak, brutálisan eltúlozva a vendégszeretet intézményét. A Wikipedia szerint Kabard- és Balkárföld Oroszország egy Észak-Kaukázusban elhelyezkedő föderációs alanya. A türk nyelvű balkárok a nyelvészek szerint valószínűleg a bolgárok névadói, a balkároktól elfoglalt területeken alakulhatott ki a bolgár nyelv is. Területe: 12 500 km², legmagasabb pontja az Elbrusz. Szomszédai délen Grúzia, nyugaton a Karacsáj-Cserkesz Köztársaság (Oroszország), északon a Sztavropoli terület(Oroszország), keleten Észak-Oszétia (Oroszország). Ami a magyar vonatkozásokat illeti: a balkár néphagyomány szerint a balkárok őséhez, Malkárhoz sikeres vadászat közben csatlakozott Misaka és Majar (vagy Madyar) s azután együtt éltek. Minden szempontból a kabardok a legalkalmasabbnak tűnő jelöltek, akiknek közük lehet a magyar őstörténetből ismert, a honfoglalókhoz csatlakozott, bolgár-törökként valószínűsített kabar törzsekhez.

 

Tovább

"Kaukázuskerülő 3." - Gelendzsik/Krasznodár, Oroszország

 

5.jpg

Gelendzsiket és Krasznodárt - amelyek konkrétan a «Krasznodári határterület» elnevezésű oroszországi szubjektum részeit képezik az Orosz Föderáció 85 db területi egységéből - is egyik kedvenc utazási célpontomhoz, a Kaukázushoz szokták besorolni.
(Noha oly sok kaukázusi dologgal nem igazán találkozunk benne.)
Az utazó lényegében nem is tudja pontosan, mire számítson, ha Moszkvából átrepül egy Fekete-tengeri üdülővárosba, onnan meg átbuszozik a határterület «fővárosába».
«Nyilván nem egy Dagesztán lesz», szól a hipotézisem, bár természetesen ez az utazás is tartogatott egy-két érdekességet. Mielőtt taglalnám ezeket, itt és most közbeszúrok egy intermezzót a Kaukázusról, hogy valamelyest mindenki tudja, merre is járunk.
A Kaukázus lényegében nem más, mint egy hegyrendszer a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között, a Kaukázus régióban, általában Európa délkeleti határának tekintik. Ezt mondja a Wikipedia. Szerintem ennél azért sokkal többről van itt szó: ez egy olyan «valami», ami nem elsősorban «hegyrendszer», hanem inkább «fogalomrendszer». Aki járt már «Na Kavkaze", az érti, miről hadoválok. A Föld egyik legizgalmasabb része ez, (valóban) magas hegyekkel, lélegzetelállító panorámákkal, mindenhol kóválygó állatokkal, szinte állandó háborúskodással, millió etnosszal, nem kevés őrülettel, megdöbbentően finom és gazdag étel- és italvilággal, ugyanakkor a legeslegjobb vendégszeretettel is.

Tovább

“Kaukázuskerülő 2.” - Dagesztán, Oroszország

 

img_3319.JPGNemrég elhatároztam, hogy körbenézek egy kicsit a Kaukázus Oroszországból elérhető helyein is. Az ember fia általában keveset tud a világnak eme titokzatos szegletéről, és az is főleg robbantásokkal, nehéz- puskaporos levegővel átitatott szakadár kisköztársaságokkal, meg bizonytalan államformákkal kapcsolatos. Ilyen "sztán", olyan "sztán" - és az egésznek se füle, se farka. Ezzel az írással az előítéleteken szeretnék változtatni, és bebizonyítani, hogy a Kaukázusban fogad minket talán a legnagyobb vendégszeretet a világon, itt vannak a legeslegfinomabb ételek, és itt élnek a legkiválóbb emberek.

Tovább

"Kaukázuskerülő 1."- Kaukázus Rali - élménybeszámoló naplós formában

Előszó

A Kaukázus Rali 20 napja és 7000 kilométeres távja során a Balkán, Törökország és a Kaukázus 11 országának legszebb tájain haladt keresztül. Az extrém kaland- és teljesítménytúra olyan tájakon át vezetett, ahová eddig kevés turista merészkedett: az út során érintettük a 90-es évek és napjaink háborús zónáit, így Bosznia, Koszovó, puskaporos tájait is. A verseny célja volt, hogy a résztvevők testközelből ismerhessék meg az ott élők mindennapi életét, kultúráját, a régiók múltját és jelenét. A mezőny igen színesnek mutatkozott, hiszen a magyarokon kívül német, lengyel, brit és amerikai csapatok is jelentkeztek. A verseny a kortörténeti emlékhelyként és idegenforgalmi látványosságként funkcionáló Memento Parkból startolt.
Jómagam azután kapcsolódtam be a történésbe, hogy a Sztálin-dísztribün tetején főztem egy grúz egytálételt, BOZARTMA-t, és persze autóm az nem volt, de „potyázással” végül megoldódott a dolog: a szervezők oly kedvesek voltak, hogy helyet biztosítottak egy szervezői autóban, ahonnan itt-ott átkunyeráltam később magam más csapatokhoz is.   A következőkben akkori naplómból szemezgetek, a teljesség igénye nélkül.

 

NAP, Budapest – Mostar, Bosznia
Napi táv: 637 km
Az első nap remekül sikerült. Magyarországot elhagyva, Horvátországon át este tíz után érkezünk Bosznia-Herzegovina lenyűgöző, Mostar nevű városába egy szervezői autóban. Az útról sok érdemlegeset nem lehet elmondani, hacsak azt nem, hogy a horvát-bosnyák határon összefutottunk a mezőny egyik jellegzetességével, egy meglehetősen régi német Kübelwagen-nel, és vezetőjével, Thomas-szal. Az úton frizsiderízű szendvicsek és egyéb autós kaják éltettek minket.
Horvátországról sok érdemlegeset nem tudok elmondani, Bosznia viszont rendezett kis-köztársaságnak tűnik, tele dombokkal, hegyekkel, fenyvesekkel, no meg szerpentinekkel. Valahol Európa és „a Kelet” határmezsgyéjén helyezkedik el, amit alátámaszt a rengeteg, tájból kiemelkedő mecset is. Mostar meg lenyűgöző, maga egy megelevenedett képeslap. Az 1993-as háború jelei ugyan sok helyen érzékelhetőek, de számomra a hely maga a csoda. A lerombolt (majd újjáépített) HÍD, a zöldes színű, meglehetősen sebes Neretva folyó, a mecsetek, éttermek és kiépített részek már mind a turizmus fellendülését jelzik, amit alátámaszt a töltényhüvelyből készült tollak és egyéb szuvenírek sokasága. Este ettünk csevapot és húsos/sajtos bureket, hozzá helyi sajtot és szarajevói sört, ami maga volt a mennyei tökély. Minden teljesen friss, a hús ízletes és lenyűgöző, ráadásul otthon nincs is ilyen színvonalú vendéglátás.
A mezőny "még majdnem egyben" - egyelőre csupán egy amerikai csapat tűnt el szőrén-szálán -  a megjelölt szálláson sem jelentek meg, és elérhetetlenek. Reméljük, nincs komolyabb bajuk. A mai végcél - Montenegrón keresztül a koszovói Peja város települése.

NAP, Mostar (Bosznia) – Pec/Peja (Koszovó)
Napi táv: 463 km
Ma a „Roncsbrigád” néven futó csapattal utaztam, akik nevükhöz hűen egy torkavéres régi Moszkviccsal vágtak neki a kalandnak. A nap elején még nem fogadtam volna arra, hogy beérünk este, mert a jármű zörgött-csattogott, köhögött, kiesett egy-két ablaka, a tanksapka és a rendszámtábla ragasztószalaggal volt odarögzítve, meg hasonlók. A csomagtartó egy hosszú csavarral nyílt, amit egy bosnyák benzinkúton egy Kaukázus Rali matricáért cseréltünk. (A kreatív dolgok innentől kezdve is fontos szerepet fognak játszani az történetben). Tizenegy óra körül már egy szerb kocsmában barátkozunk a kvázilétező „Boszniai Szerb Köztársaságban” (Srpska Krajina), ahol üvöltő balkáni zene szól.
Montenegróból oly sokat nem látunk (inkább csak átszelelünk rajta), de az az érzésünk, hogy szép, takaros hely lehet ez. Hegyek, tavak és fenyvesek váltják egymást, amiket keresztez néhány kocogó tehén. Torkavéres Moszkvics hajnali kettőkor ér végül be Peja-ba, az egész napos mutatványunk hajmeresztőnek bizonyul, de azért világraszóló élményt is ad. Az amerikai csapat autója lényegében felrobbant, nem tudnak vele tovább jönni, valószínűleg valahol csatlakoznak majd a mezőnyhöz valami másik járgánnyal. Van egy Ladakombi team is (… a „Ladaállat”), amely eddig többet volt szerelőnél, mint nem, szóval ők is "veszélyeztettek". Este koszovói sör, nagy beájulás, kis halál...

NAP, Pec/Peja (Koszovó) – Peshkopie (Albánia)
Napi táv: 230 km

A mai napot a „Lada Samara team-mel” töltöttem. Reggel sikerült egy nagyon keveset látni Peja-ból, ami vicces koszovói város, hisz van benne Tony Blair utca, George Bush szobor, egy olasz NATO kontingens tábla, nagyon sok „kommandós bronzszobor”, meg emlékmű a háborúk tiszteletére. Koszovóban jelenleg semmi sem utal háborús helyzetre, legalább is ahol mi jártunk, ott nem volt feszkó. Rendezett utcák, boltok, kávézók, szép lányok tűnnek fel egymás után. Egy keveset autózva átléptük a koszovói-albán határt, és egy olyan országba érkeztünk, amely a legnagyobb rendezetlenséget, káoszt és gyönyörűséget egyszerre produkálta az eddigi egész út során. Beigazolódni látszik, hogy Albánia Európa legszegényebb állama. Az elején természetesen elkeverjük az utat, valamiért eljutva egy Bajram Curri nevű albán városba, de később kiderül, hogy a sors vezérelt oda minket, hiszen a  Kübelwagen pont itt robbant le. Albániában irtó sok a betonbunker (egy esetleges atomtámadás esetére?), rengeteg füstölgő „erőműizé” és rossz út. Az utóbbit leszámítva a helyzet sokat javult, amikor már hegyes szakaszokhoz értünk: rengeteg hegy, lélegzetelállító panoráma, pár pazar tó nyűgözött le minket. Az albánok (legalábbis három közülük) kifogástalan angolsággal, a legújabb divat szerinti ruhákban, tehenet hajtva igazított el minket az utunkon. Nagyon kedves, nyíltszívű emberek, határozottan jó emlékképem marad róluk. (persze teljese rossz irányba kalauzolnak). Este kilenc körül értünk be Peshkopie-be, a Lada Samara is nagyon jól vizsgázott. Vacsorára vegyes hústálat ettünk (középszerű), hozzá Rakija-t és Tirana sört (kiválóak, bár Whiskey-val és Bacardival keverve nem jó másnapreggelt eredményez). Az igazi gourmet étkezések azt hiszem, még váratnak magukra. A Lada team nem jutott el a mai végcélhoz sem, viszont egy defekt után Torkavéres - igen, amit mindenki kisebb csodával és nagy tapsviharral fogadott. Holnap irány - Albánián át - az Ohrid tó Macedóniában!

 

NAP, Peshkopie – Ohrid, Macedónia
Napi táv: 177 km

Ma Albániában autózgattam egy másik szervezői autóban, egy négykerék-meghajtású Pajeróban. Az út a verseny eddigi legizgalmasabb szakaszának bizonyult. Az ember fia alig tud valamit erről a titokzatos, rejtett országról, de azt azért végképp nem gondolná, hogy az albán Alpok 100%-ban Svájcot, Mongóliát, a Góbi-sivatag hegyesebb részeit juttatják az emberek eszébe. Hajmeresztő emelkedők és szerpentinek, alig járható, offroad utak, korlát nélküli hidak, sebes folyók váltogatják egymást. Sok az elzárt falu, lehetetlen helyre épült terméskő-házak, ezer évvel ezelőtti állapotok, birkák és tehenek sokasága. 

A táj színei változatosak: fekete, barna, szürke, sárga és az ezek kombinációjából összeálló millió árnyalat váltja egymást, de sok a zöld legelő, erdő, fennsík is. Az emberek nagyon kedvesek, egy boltban például nem engedtek fizetni. Ugyan csak néhány vizet és száraztápot vásároltunk, de nem volt helyi pénzünk, lekünk, ezért a bolttulajdonos úgy döntött, hogy „megajándékoz” bennünket. Szegények, de tényleg nagyon jószívűek.

Az albán étkezésről sokat nem tudtunk meg: az étlapokon minden albánul van és csak úgy rendelgetünk, hogy "Bergsxollé-t, garnitúrával", vagy "sish kebabot patátával". Keveréke ez mindennek, ami török, balkáni, bolgár és még sok minden más, de kicsit furán összerakva. A Tirana sör viszont manyifik.

Macedónia Albániához képest már full Európa", a kifogástalan minőségű aszfaltutak és tökéletes infrastruktúra nem is érdemelnek ki nagyobb figyelmet a részünkről.  Az Ohrid Tó („Macedónia Balatonja") partján van ma esti szállásunk, a Bellevue hotelban.

 

NAP, Ohrid - Belmeken-tó (Bulgária)
Napi táv: 495 km

Macedóniában a Samara Team-mel nyomulok. Egyszer már ugyanígy átszeltem ezt az országot pár éve és megmondom őszintén, akkor sem, és most sem tett rám túl sok benyomást. Olyan „van és kész”... Nagyon jó minőségű autóutak, kisebb hegyek, kis európai életérzés, de semmi extra. Többen azt mondják, hogy Skopje, a főváros azért megérné azt az egy misét, de azt majd talán legközelebb. Most az az ország következik, ahol már harmadszor járok, és mindig örülök a visszatérésnek: ez pedig nem más, mint Bulgária. Annak ellenére, hogy az érzés itt is eléggé európai már. A nap végén érünk be a Rila nemzeti park területére, ahol a gyönyörű Belmeken tó partján vadkempingezünk. Itt feladatot is kapok a szervezőktől: főzni kell az egész mezőnynek. Örömmel látok neki. A recept a rali háziszakácsától, Karcsitól származik. Ennek értelmében hagymán kecskehúst pirítok, majd rozmaringot és borókabogyót, sót, borsot adok hozzá. Egy idő után hozzáadok aszalt szilvát, 1 üveg vörösbort és a saját magam ízlésére hallgatva egy kevés borsmentát is. A kaja jól sikerül, mindenki örül a közösségi étkezésnek.  A tó a homokos partjával és tajtékos habjaival olyan érzést kelt, mintha valami tengerparton járnánk. Rendkívül jól érzem itt magam: Mongólia után ismét enyhén megcsap a szabadság szele…

 

 

NAP
Belmeken-tó – Istanbul, Törökország

Napi táv: 540 km

Nehéz szívvel és másnaposan hagyjuk el Belmekent, majd Törökország felé vesszük az irányt a Pajeróval. A határátkelés itt már bonyolult: többszöri útlevél- autó- és vámellenőrzésen esünk át. A vízum 15 Euro, s fel nem foghatom, hogy egy ország, mely az EU-hoz akar tartozni majd egyszer csak, ezt hogy gondolja? (Az egész utazás 11,5 országon keresztül tart, és a törökökön kívül Hegyi Karabahban és Örményországban kell csak a vízumért fizetni. Előbbi kb. 22 Euro, utóbbi kb. 5 Euro). 

A határ után rögtön Edirne települése fogad, amelybe elvileg nem kellene bemennünk, de valahol ott motoszkál a fejemben, hogy egyik példképem, Michael Palin „Új Európa” c. Útifilmjében is betért ide, és rendkívüli szépségekkel szembesült. És igen! Legalább három nagy mecset található itt, a legnagyobb, a Selimiye Cami lenyűgöző, óriási méretekkel rendelkezik, és nem is tudom, nem nagyobb-e mint maga a magasságos Aja Sofia? Buggyos-bugyogós, görbekardos és turbános emberek helyett teljesen konszolidált ruházatú török emberekkel találkozunk és csak a müezzin hangja, valamint egy-egy fekete női csador emlékeztet csupán arra, hogy a valamikori Oszmán birodalomban járunk. Mindenhol török zászlókkal és a modern Törökország alapítójának, Kemal Atatürknek az arcképeivel kerülünk szembe. Betérünk egy török étkezdébe, ahol olcsón eszünk friss dolgokat. Kenyeret és vizet hoznak, pedig egyiket sem kértük. Köftét, azaz roston sült darálthús-pogácsát kérünk rizzsel, grillezett paprikával és paradicsommal. Ízletes és lélekemelő minden: a  húspogácsából kiabál a római kömény, ami nagy örömet okoz. 

Isztambulig kifogástalan minőségű autópálya vezet, ahová késő este érünk be.  Szerény becslések szerint is vagy tízmillió ember él itt. Egy húgyszagú autóbusz-pályaudvari hotelecskében szállunk meg, aminek egyetlen előnye, hogy végre egyedül alhatok egy szobában. (Ilyen az egész út során nem volt, és nem is lesz).

 

 

7.-8. NAP

Istanbul – Sinop, Törökország legészakibb pontja

Napi táv: 734 km

A mai nap a kilométerek darálásáról szól, kevés említésre méltó esemény történik. Az első ilyen a Boszporusz hídon a „Welcome to Asia” tábla fotós elszalasztása, a másik, hogy egy egyszerű benzinkúton is hasonlóan kifogástalan minőségű, friss köftét kapunk, mint amilyet tegnap Edirne-ben. Egy egész korsó Ayrannal, azaz sós, vizezett habos joghurttal fejeljük az egészet meg, aminél már érzem, hogy ezt már nagyon nem kéne, mivel a gyomrom csak csekély méretekben hajlandó ilyeneket befogadni. A „Szultán bosszúja” bizonyára hamarosan el fog érni.

Már alig várjuk Sinopot, két okból is. 1. – itt tengerben fürödhetünk, 2. – itt is főzünk, ezúttal paprikás krumplit.

Este érünk végül ide, ahol palacsintányi telehold fogad, susogó tenger, és porfinomságú homok. Élvezetes itt főzni, olyan, mintha egy bennszülött törzs valamiféle rituáléja lenne az egész. Ánizsos-csípős-édes kolbász megy a paprikás krumpliba, rendkívül sok pia meg az emberekbe. A „Marti” kemping tulajdonosai – heten-nyolcan – már műanyag kempingszékeket dobálnak a tűzbe, aztán maguk is beugranak néha, a többit meg nem részletezem… Őrült törökök!

Másnap a sebeinket nyalogatjuk, mosunk, mosdunk. Emellett sajnos sikerül elaludnom a tengerparton plusz harminc fokban félrészegen, aminél fogva fura napszúrást kapok. Hiába, a porfinomságú sárga homok nagyon csábító, a tengerparton rajtunk kívül egy marhacsorda legel csak, ember nem jár erre. A víz nem hideg és nem is annyira sós. Élvezetes benne lubickolni. Sirályok csapkodnak a fejünk felett, a marhák élvezkedő hangokat adnak ki tengeri fürdő közepette, a távolban elhúz egy halászhajó. Ideális hely, idillikus.

 

NAP, Sinop - Batumi, Grúzia (Ez már a Kaukázus)
Napi táv: 768 km

A Sinopból Batumiba vezető gyorsforgalmi út  a tengerpart mellett halad, ami meglehetősen unalmassá  silányítja az út ezen részét. Kevés fotó készül. A „Szultán bosszúja” viszont sajnos itt már utolér: a gyomrom fájdalmas görcsökben reng. Hasmenés nincs, fájdalom viszont annál inkább: ősi magyar gyógyszeres kezelést alkalmazok, pálinkás adagolással. Reméljük, hamar átfut rajtam a helyi „baktériumkészlet”, mert most következnek a legjobb étkezések az út során és nem lenne jó hétrét görnyedve enni....  

 

NAP, Batumi – Kutaisi, Grúzia
Napi táv: 356 km

Grúziában járunk, ismét a Pajeróval. Erről az országról az ember fia általában nagyon keveset tud: a hírekben javarészt mindig valami negatív kontextusban szerepelnek - Szaakasvili köztársasági elnök elleni felvonulások, oroszellenes megmozdulások, kaukázusi forrongások, meg hasonlók. Pedig a grúzok voltak az egyik első keresztények, pazar tengerpartjuk van, magas hegyeik, elképesztően szép az országuk, emellett híresek hihetetlen vendégszeretetükről és kiváló konyhájukról is. 

Batumi egy tengerparti üdülőparadicsom, amely magában hordozza az ex-Szovjetunió, Miami, Európa és Albánia stílusjegyeit egyszerre. Van itt hosszú tengerpart tele kiépített étteremmel, bárokkal, óriáskerékkel és egyéb hívsággal, a Miami Vice-ban látható hosszú pálmafasorral, ausztrál madárházzal, valamint gondozott parkokkal. A belváros rendezett és folyamatosan épül – ugyanakkor rendkívül sok szürreális épületnek is otthon ad. Az ember egyszerűen nem tudja hova tenni az egészet. A helyiek kedvesek, kérdezősködnek, odajönnek, és már reggel nyolc körül elkezdenek piázni. Vicces ország - még a volán mellett is simán lehet inni. A vendégszeretet szavakkal le nem írható, már-már erőszakos tevékenységnek minősül.

Batumit elhagyva jönnek a rosszabb utak. A simának mondható felület hamarosan összeszűkül, majd 80-100 km múlva egészen egyszerűen köves- földes úttá válik, nagyjából azzá, amit nálunk harmadrendű erdészeti útnak neveznek. Bármennyire is furcsa, de ilyen utak szelik át ezt az országot: van olyan, amin kétkerék meghajtású járművel nem is lehet menni. Rögtön Batumi után találunk egy vízesést, amely nagyjából harminc méterről zúdítja alá vizének tömegét, a hegyekből. Körülötte idilli grúz látvány uralkodik – helyi család piknikezik, sok vodkával, sörrel, és persze halomnyi étellel. Tőlük nem messze sasliksütő süti a rablóhúst, illata messze száll, s megcsiklandozza az ízlelőbimbóinkat. (Jómagam még mindig a gyomrommal bajlódom, ezért most még kihagyom az evést).

Útközben egy boltban veszünk szuskit (száraz kerek kekszféleség, még a Szovjetunióban ettem ilyet), és Borjomi ásványvizet - remélem, ezekkel már kihúzom a mai napot.

Szűk köves utak, lélegzetelállító panoráma, nagy szintkülönbségek váltják egymást a magas hegyekben, melyeket fenyvesek, sebes folyók és bőgő tehéncsordák színesítenek. Időnként előjön egy-egy magányos faház bádoglemezekkel megspékelve, melyek előtt feldarabolt nagy fakarikák sorakoznak. Az emberek az állattenyésztésre esküsznek (tehén, birka, csirke, kacsa, disznó, minden van itt), és azt gondolom, hogy sokkal boldogabbak, mint mi vagyunk. Eztán egy nemzeti parkban autózunk, ahol ha lehet, még szűkebb a hely, teljesen offroad, ahol csak négykerék meghajtású autóval lehet közlekedni. Nagydarab kövek, vízzel telt gödrök váltogatják egymást. Mintegy három órát töltünk itt, hogy aztán esti szállásunkra, Kutaisi városa felé vegyük az irányt. A vacsora pazar - bár még mindig nem merek sokat enni - saláták, húsostáskák, szuluguni sós sajtok, egzotikus szószban levitáló csirkék, sültek és levesek sorakoznak garmadával az asztalon. Na majd holnap...

 

NAP - Kutaisi – Mestia, a Magas Kaukázus szívében
Napi táv: 253 km

Miután érzékeny búcsút veszünk kedves vendéglátóinktól, ismét Batumi felé vesszük az irányt. Ezúttal egy szervezői Land Roverben utazom. Egy ideig kifogástalan minőségű aszfaltúton haladunk, rendezett településeket hagyunk magunk mögött, míg egyszer csak elérkezünk egy kísérteties Pocko Echeri nevű településre. Romváros ez, amelyet magára hagyogattak a lakói az orosz (abház) megszállás miatt. Bár mostanra már kezdenek visszaszivárogni a helyiek és felújítani mindent, de érdekes módon békefenntartásként értelmezik az orosz "jelenlétet". "Soha nem volt itt háború" - mondja egy asszony, a szemünk elé táruló humanitárius katasztrófa jelei, a szétégett házak, lebomlott falak azonban valahogy nem erről árulkodnak. "Éljen Szaakasvili, aki a népért küzd" - tette hozzá. A szomszédos Abházia (jelenleg autonóm köztársaság) függetlenedési törekvéseivel volt kapcsolatos a konfliktus, ha jól értettem a lényeget. Hiába, mindig is tudtuk, hogy a Kaukázus egy lőporos hordó. Az emberek egyébként barátságosak: szederrel kínálnak, mi meg dinnyével és focilabdával őket. A tavalyi Kaukázus Rali során állítólag csak tíz embert láttak a településen, ma már háromszázan vannak.

Van itt egy víztározó gát, amelynek többszáz méteres magasságától meghökkenünk hirtelen. A barátságos grúz katonák, akik a gát tetejét őrzik, először nem akarnak átengedni minket, aztán megenyhülnek. Igaz, másfelé is tudnánk továbbmenni, de az úgy már nagy kerülő lenne. Míg a gát teteje csak egy sima út, melyről nem is látunk le, az oldala már maga a csoda: a gát egyik oldalán a nagy semmit felváltja a rengeteg víz látványa. Megkockáztatom: életemben nem láttam még ekkora víztározó gátat, de még feleakkorát sem. Lenyűgöző építmény, és belegondolni sem merünk, mi lenne, ha egyszer csak valaki berobbantaná azt... A túloldalon lévő tengernyi víz ugyanakkor nyugodt, és csöndesen hömpölyög – Hál Istennek nem olvassák a hülye gondolataimat. Az út innentől kezdve igazi-rallissá válik: rendezetlen kő-, és földút váltja egymást, mely többnyire egysávos nyomvonalon halad az időközben több-ezer-méteresre nőtt hegyek oldalában. Hajtű kanyarokon, fával és vassal aládúcolt hidakon haladunk következő célunk, a kétezer méter magasan fekvő Mestia falu felé. Az autóban áll a por... Útközben megállunk egy fabódé mellett, ahol két kedves nénitől veszünk házi 50%-os körtepálinkát (csacsát), mintegy 300 forintnyi összegért, finom Nataktarin narancslevet, és elfogyasztjuk a korábban Kutaisiben vásárolt hacsapurival egyetemben (sajtos lepény). Az út a célig még mintegy két órát vesz igénybe, útközben látunk faszánokat, amelyeket ló húz (bár nincs tél), és rendkívül sok egyedül álló bástyát is. Utóbbiakból sok található Észak-Szvanétia tartományban - merthogy itt járunk - ezek eredete a 12. századig nyúlik vissza. 1,5 méteres talapzatra épülnek, majd bástyává emelkednek, de hogy mi tartja egyben ezeket a védelmi helységként szolgáló, húsz-harminc méteres tornyokat, azt senki sem tudja. Azt meg pláne nem, hogy egyik-másik tetején mit keresnek például tyúktojások...

Vendéglátónknál, Tea-nál rendkívül jó a hangulat: jó sok alkohol fogy, mindenki atomrészeg, ezzel ápolja a népek barátságát. Hacsapurit és marhahússal töltött csípős húsos táskát fogyasztunk, amelyet helyben sütnek. Rendkívül ízletes. Az est nagyon részegen ér véget: az egyik szervező hátát lehányja a helyi rendőr (pedig csak a rendbontás ügyében jött intézkedni), de ő is tajtrészeg, én alig találom meg a szobámat és kint tehénbőgések sorozata hallatszik. Grúzia, én így szeretlek!

 

 

NAP, Mestia – Tkibuli, Grúzia
Napi táv: 260 km

Nehéz ébredés és sűrű fejfájások közepette ma offroadon a Samarával Mestiából eljutottunk egy Usghuli nevű településig, ahonnan pár száz méterre felfelé található a 2900 méter magas Zagor-hágó. Azt már nem mertük „megmászni”, s mint utólag kiderült, jól is tettük, mert még a négykerék meghajtású autók is küszködtek arra, sőt a Pajero bele is ragadt egy kátyúba, ahol hét órát vesztegelt. Az út Ushguliig változatos: magas hegyek, sebes folyású folyók, fenyvesek cserélgetik egymást, némelyik hegy teteje pedig már az enyhén havas-sipkás divatirányzatot követi. Itt már a 4-5 ezer méteres magasság sem ritka: jó időben látszanak a Kazbek és az Elbrusz csúcsai. (Utóbbi Európa legmagasabb csúcsa).  Útközben megpróbálunk bemászni egy védelmi toronyba (ilyen rendkívül sok van errefelé), de nem sikerül, mert mintegy tíz méter magasan helyezkedik el a bejárati nyílás. Persze, logikus, hiszen a védelmet szolgáló intézménybe korábban mindig berángatták a létrát, miután bebújtak a toronyba. Eztán visszaindultunk Mestiába, ami már kevésbé volt élvezhető, Mestiából pedig a tegnapi úton a Gátig, illetve onnan Pocko Echeriig, majd Zugdidiig, végül onnan át Tkibuliba, mai végcélunkig. Ez az út már meglehetősen monoton és hosszú, amin csak a csacsa és nataktari sör tudnak enyhíteni. Éjfélre érünk a szellemvárosba, Tkibuliba, a szürreális Eteri Hotelba. (Hotel "Plasztik-nak neveztük el, mivel szinte minden műanyagból áll és elviselhetetlen színű is: linóleum, barna műanyaglambéria, rózsaszín fal és világoskék mennyezet. Mindezt megspékeli a zuhanytálcában tíz centi magasságban álló víz, a le nem folyó WC, egy darab magányosan lógó izzó, egy madzagon kifüggesztett függöny és egy rugós ágy. Egész nap szinte nem ettünk semmit, csak este két darab hamburgert... Hiába, ez most így adta ki magát.

 

 

NAP,
Tkibuli – Tbilisi, Grúzia fővárosa

Napi táv: 244 km

Reggel hideg virsli, kenyér és sajt után fájó szívvel hagyjuk el a Hotel Plasztikot a Samarával. Tkibuliból az út kifogástalan és rövid, összesen mintegy 200 kilométer. Második reggelinket is elköltjük egy útszéli büfében, mégpedig saslik formájában, amit csípős, korianderes-paradicsomos, hagymás szószba tunkolunk. A sertéshús finom, puha, kicsit ruganyos is. Természetesen faszénen készül. Közben beugrunk Goriba, ami arról híres, hogy itt születtet Sztálin, ráadásul a szülőház még mindig megvan, csak körbeépítették egy nagyobb házzal. „Sztálin avenue, óriási Sztálin szobor a főtéren” - hiába, neki még mindig nagy kultusza van errefelé. A látogatás után nagyon vad ötletünk támad: nézzünk át a szomszédos Dél-Oszétiába, hátha bebocsáttatást nyerünk a nemrég az oroszok által megszállt területre is. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, hiszen a nemrég még Grúziához tartozó országrész függetlenné vált, a függetlenné válását pedig elismerte Oroszország, meg más országok is. Mindenesetre egy próbát megér, hisz Dél-Oszétia és Tsinkali csak mintegy 50 km-re van tőlünk. Kérdezzük az utat Tsinkaliba, az emberek válaszolnak is kedvesen, háborúskodásnak nyoma sincs. Aztán az úton egyszer csak hirtelen nagyon megfogyatkoznak az autók és az emberek, mi pedig két betonbunker és zöld homokzsákok, szögesdrót és egy grúz zászló társaságában találjuk magunkat Pistivel (aki közgazdász), és Gézával (aki oknyomozó riporter). Katonák sorjáznak elő a bunkerekből, és látszik, hogy jól megleptük őket, mert valamelyikük csak egy szál pólóban feszít. Géppisztolyok közé kerülünk, bekerítenek minket és hirtelen megpillantunk egy legújabb típusú amerikai katonaszállító járművet is. Kérdezik, kik vagyunk, mik vagyunk, és hogy a csudába tudtunk ide eljutni?! Mondjuk, simán. Mondják, hogy 500 méterrel korábban meg kellett volna állítania minket egy rendőrkordonnak, ezért teljes az értetlenségük. Mondjuk, nem volt ott senki. Telefon, útlevél elvétel, tanácstalanság... Öt perc elteltével bevágódik elénk egy rendőrdzsip, melyből három marcona rendőr lép ki, ezzel tovább bővül nem túl boldog fogadóbizottságunk. Mondják, erre nem lehet átmenni, mert ha ők még tán át is engednének, az orosz poszt (ami ez után következik) már biztos, hogy nem fog, de ha csodák csodájára igen, akkor meg azért nem tudnánk bemenni, mert nincs vízumunk Dél-Oszétiába, és már csak Oroszországon keresztül megközelíthető a hely. Hamarosan megérkezik a David nevű parancsnok piros Zsiguli kombival aki Kalasnyikovot tárol maga mellett az anyósülésen. Elmondjuk neki, hogy mi csak szerettünk volna szétnézni Dél-Oszétiában, hátha sikerülne jövőre erre kiterjeszteni a Kaukázus Rali útvonalát, amire ő határozott nemmel válaszol. Elmondja, hogy nem tudják garantálni a biztonságunkat, még az orosz posztig sem; szerinte egy közeli ház tetején ülő mesterlövész biztosan kilőne minket. Már nem is akarunk annyira elmenni, de legalább készíthetünk egy fotót, videót, amivel az oknyomozó riporter egy kicsit vissza is él: felmászik az autó tetejére, és onnan forgat, mindent, holott korábban a parancsnok csak az orosz bázis és zászlót engedte venni. Hirtelen rosszabbra fordul a helyzet: David kedve elszáll, el akarja venni a kazettát. A riporterünk azt mondja, lemerült az aksi, nem jön ki a kazetta... Pótaksi, kazi kivét, kazi elvét... Mivel nincs kedvem további áldozatokat hozni az oknyomozó újságírásért, ezért kézzel-lábbal magyarázom, hogy emberünk nem ért oroszul, buta is, meg hasonlók. David meg azt mondja, hogy visszaéltünk a vendégszeretetével, és nagyon csalódott. Újból elveszi az útleveleinket, beírja az adatainkat egy füzetbe, majd egy idő után végül elenged minket, miután kap tőlünk egy kis üveg magyar pálinkát. Mi pedig tőle egy plüss tehenet, amit az autójának a visszapillantó tükréről vesz le. Távozhatunk. Mit adj Isten, valahogy nem annyira fűlik a kedvem az ilyen kalandokhoz.
Este Tbiliszibe, Grúzia fővárosába érünk, ahol számomra teljesen érthetetlen módon egy olasz étterembe tér be a csapat. Mindegy, legalább jó. Pepperoncino- csípős spagettit rendelek, hozzá sört, mindkettő finom, rövid séta után irány a szálloda. Rendkívül ki vagyunk merülve, a mai nap azért hozott izgalmat bőven.

NAP, Tbilisi – Sevan-tó, Örményország
Napi táv: 351 km

Tbiliszi meglehetősen szép főváros. Rusztikus település, tele szépséggel: régi szobrok, gyönyörű templomok és rendezett sétálóutcák várják az ideérkezőket éttermekkel, kávéházakkal, szórakozóhelyekkel és rengeteg élettel.

Sajnos már korán reggel tovább kell utaznunk, mert ma este lesz közösségi PAPRIKÁS CSIRKE főzés az örmény Sevan tónál. Gyorsan kicseréljük az összes utolsó larinkat (grúz pénz) hagymára, fokhagymára és csirkére és persze egy kevés indiai gránátalmára is (ilyet még soha nem láttam, olyan, mintha egy sárga húsevő növény piros-narancssárga húscafatokat szippantott volna magába), majd rövid autózás után nagyon gyorsan a grúz-örmény határon találjuk magunkat. Ez talán a legkomplikáltabb az összes eddigi közül: több kilométeres kamionsor, káosz, szemtelenül tolakodó piás grúzok, vámolási eljárást pénzért meggyorsító önkéntesek jönnek elég szép számban. Macerás a belépés: útlevél, vízum, vám, autóregisztráció, webkamerába nézés, sertésinfluenza vizsgálat egy szakadt konténerben és hasonlók kísérnek minket. Megérkezünk Örményországba, utunk utolsó országába (illetve bocsánat, lesz még Hegyi-Karabah, meg örmény-azeri tűzszüneti zóna is, de hát ezek ugyebár nem országok). Örményország elsőre elég fertelmes látvánnyal fogad: rögtön a határ után fekszik Alaverdi települése, ahol ronda ipari izék ontják a koromfekete füstöt, egyéb posztindusztriális, nem túl jó állapotban lévő létesítmények tömkelege és szürke panelházak kuksolnak, valamint egy koszos folyó is a város tartozéka. Ráadásul az eső is elered, koromfekete felhők borítják az eget, így meglehetősen apokaliptikus hangulatba kerülünk a csodás, zöld és méltóságos-hegyes Grúzia után. Nem sokkal ezután viszont elérkezünk a IX. században épült Haghpat kolostorhoz, amely öt épületével lenyűgöz: olyan, mintha egy nagy kelta fennsíkon járnánk, ahol a gyönyörűen megmaradt kolostor, harangozó, könyvtár és egyéb épületek kápráztatják el az ideérkezőket. Gyorsan meg is ebédelünk egy itt lévő betonétterem-szerűségben, ellenben kicsit csalódnunk kell, mert oroszos kajákat hoznak: sült csirkét krumplival, salátát korianderrel, és húspogácsát fagyasztott húsból. Viszont megismerkedem egy rehan nevű fűszerrel, amely ízre olyan, mint a citromfű, kinézetre meg lila, egyébként meg ő az „örmény bazsalikom”.

 Kora este érkezünk meg a mintegy 2000 méter magasan fekvő Sevan tóhoz, amely majdnem akkora, mint a Balaton, viszont amelyik oldalon mi vagyunk, az szinte teljesen elhagyatott, vadregényes. Olyan, mintha a világ tetejének szélének mennyei taván járnánk. A víz hideg, tiszta és úgy hömpölyög, mint a tenger. Az égen ismét viharfelhők gyűlnek, majd elered az eső, amolyan lassacskán, de mi csak azért is tüzet rakunk, mert hát máshol nem igazán tudnánk a későbbiekben elkészíteni a magyar paprikás csirkét. Bevackolunk egy halásznak a bódéjába, majd jön maga a halász is, és elmondja az időjárásról, hogy "a félelem az faszság", és nyugodtan rakjunk csak tüzet. Biztosan tudja, hisz húsz éve él itt. Vodkával és sörrel kínáljuk. Felvágjuk az alapanyagokat, és hamarosan kezdetét veszi a főzés. A csirke rendkívül jól sikerül: talán a legjobban az egész életemben. Újabb halászok jönnek, hoznak tavi rákokat kóstolóként, ők is osztják ezt a nézetet. Mindenki jól érzi magát.  

 

NAP, Sevan – tó 
Napi táv: 241 km

A remek főzés és vadkempingezéss után a titokzatos Hegyi-Karabah felé vesszük az irányt. Közigazgatásilag Örményországból Vardeniz után, a Sotk-hágónál lépünk ki. Először is elhagyunk egy félig-meddig működő  aranybányát, majd következik egy tábla örmény felirattal, miszerint Hegyi-Karabahba értünk.

Elvileg azeri területre érkeztünk, gyakorlatilag viszont ez az örmények által megszállt terület, egy ún. „tűzszüneti zóna” része. Ez egy miniköztársaság, amely azeri területen fekszik, ám 95%-ban örmények lakják. 1992 óta folyik érte a harc. Jön egy sorompó, ahol egy békés, muja katona, egy kisgyerek, és egy Addams Family-be illő kifestett nő figyelnek minket. Nem értik, kik vagyunk, és mi a csodát keresünk itt. Elveszik az útlevelet, nézegetik, és már engednének is tovább, amikor is nagy sebességgel befarol elénk egy Volga egy rendőrautó kíséretében. Előbbiből egy mérges, civil, utóbbiból egy pacuha-tányérsapkás rendőr ugrik ki, és valamiért csak és kizárólag németül hajlandóak kommunikálni velünk. Mondják, hogy ez háborús övezet, és tizenharmadszorra sem értik meg, hogy mi Budapestről Yerevenba tartunk, és Hegyi-Karabah fővárosában vár minket a helyi külügy embere, hogy elintézze nekünk a vízumot. Majd fél órát vesztegelünk, majd amikor mondjuk, hogy többen közülünk már negyedszerre járnak itt és eddig soha semmi gond nem volt, megenyhülnek, és végül átengednek azzal a kitétellel, hogy vigyázzunk, mert azeri mesterlövészek lehetnek a hegyeken, meg a föld is sok helyen van elaknásítva. Kapnak egy-egy labdát Thomastól, a némettől, aki vagy kétszáz darabbal érkezett a túrára. Kábé száz méter után újabb (felengedett) sorompó következik és egy papucsos, katonaruhás muksó integet nekünk veszettül, mert hát nem álltunk meg. Mérgesnek tűnik. Másik két papucsos muksó érkezik, összeszedik az útleveleinket, amelyekkel eltűnnek egy düledező házban. Újabb fél óra, telefonálgatás, útlevélellenőrzés következik, majd ugyancsak a lelkünkre kötik, hogy vigyázzunk magunkra, és jó utat kívánnak a fővárosig. És ami utána jön, attól tényleg feláll a szőr a hátadon. Lélegzetelállító panoráma tárul elénk: magashegyi szerpentinek sokasága, egészséges zöld fű, kristálytiszta kék ég fogad ebben a tűzszüneti zónában, és az ember ekkor erősen elgondolkodik, hogy vajon miért van az, hogy a Földön általában mindig a háborús övezetek a leggyönyörűbbek? Hegyek sokasága, hágók, gyors, tiszta vizű hegyi folyók úsznak el mellettünk, majd egyszer csak előbukkan valahonnan egy tank, az örmény-azeri-k háború első ékes bizonyítéka. Főzni szeretnénk rajta, természetesen PAPRIKÁS CSIRKÉT, de két okból nem tesszük: egyrészt már mások (helyiek) főznek (mellette) teát, másrészt a jármű csöve is hiányzik, meg már nagy részét széthordták a vasazók. Továbbmegyünk. Majd egy óra múlva előbukkan a másik tank, ez már tökéletesnek bizonyul: szép jószág, sokkal épebb, mint az előző testvére, a háttérben hegyek, alattunk gyors folyó. El is készül a PAPRIKÁS CSIRKE hamar a magyar konyhát népszerűsítendő, immár HETEDSZER az Északi-sark, a Góbi sivatag, a Levegő, a Karib tenger, a Lánchíd teteje és a Sztálin dísztribün teteje után. Egy tank tetején, érted?! A főzést megörökíti az RTL Fókusz c. műsora, majd továbbindulunk. Több órán át semmilyen lakott települést nem látunk, és mint derül égből a villámcsapás, egyszer csak Stepanakertben találjuk magunkat. Egy kórházból átalakított szállodában, a "Hotel Yerevanban" szállunk meg, amely finom örmény kávéval és nagy, tágas szobákkal rendelkezik. Ablakom egy rakétavetőre néz, a kecóban meg enyhe kloroformszag terjeng. Késő este a Rosszija szállodában vacsorázunk, orosz ételeket: húsos szoljanka levest és orosz rántott húst. Hozzá vodkát és örmény sört hörpintünk. A fáradtság a szokásos: gyors kaja, majd tipli haza. Stepanakert, a fővásros egyébként 99%-ban Európát idézi, s ha az ember elfelejtené, hol is van, akkor lazán be is csapódna. A város lényegáben egy kis-kozmopolita hely, szép és modern épületekkel, saját parlamenttel és közigazgatási intézményekkel.

 

NAP - Stepanakert - Kapan, Örményország
Napi táv: 342 km

A hehyi karabahi vízum megszerzésével indul a nap: csoportos útlevélbeszedés veszi kezdetét. Remek élmény, hogy egy "nem létező ország" létező vízumát kell megszereznünk, amely ráadásul a legdrágább is az eddigiek közül (22 Euro). Közben látogatást teszünk Stepanakert legnagyobb gyermekotthonában, ahol jelenleg 39 olyan gyermek lakik, akiket nem tudnak eltartani a szüleik. Kiosztjuk az általunk hozott ajándékokat: játékokat, ruhaneműket a gyerekeknek, amiknek láthatóan örülnek. Az igazgatónő elmondja, hogy már napok óta lázban égnek miattunk és a feszültséget levezetendő gyorsan egy zenés-táncos előadást szerveznek a tiszteletünkre. A legidősebb gyermek sem lehet több mint hatéves. Közben kávéval, teával és csokoládéval kínálnak minket, a hangulat nagyszerű. Maradnánk is még sokáig, azonban mennünk kell, mert állítólag vár a szállodában a vízum és muszáj továbbutaznunk, hisz Hegyi-Karabah rejtett szegletei még várnak ránk. A külügyes manus megjött, visszakaptuk az útleveleinket és már indulunk is tovább. A fővárost elhagyva rögtön egy újabb tankba botlunk, amely azt hiszem már vagy a harmadik-negyedik a sorban, de ez most műemlékké lett átalakítva annak emlékére, hogy azeri tankok eddig jutottak el az örmény frontvonalon. Felemelő érzés rajta állni. Körülöttünk néma csend, csak egy birkanyáj hangjai hallatszanak a távolból. Eztán következik utunk talán legmegrázóbb élménye, „Aghdam, a tiltott város”. Ide nem szól a vízumunk, elvileg külföldiek ide nem is tehetik be a lábukat. Aghdam egy százezres azerbajdzsán település volt valamikor, amelyet az örmények teljesen szétbombáztak tizenegynéhány évvel ezelőtt. Szétlőtt támfalak, törmelék és vasak halmaza fogad, amerre csak a szem ellát. Néhol felbukkan egy-egy nagyobb épület (persze tető sehol) és kísérteties, hogy néhol megmaradt például egy-egy részlet a fürdőszobacsempéből… Mintha csak a levegőben lógnának… Életemben nem jártam még hátborzongatóbb és elhagyatottabb nyílt terepen. A város közepén csodák csodájára a romok közt kiemelkedik egy jó állapotban lévő muzulmán mecset, és csak Allah a megmondhatója, hogy hogyan maradhatott fenn. Persze bomladozik már ezerrel, belül tehénszar a szigetelése vastagon, és az iszlám feliratok is jócskán megkoptak már, de azért mégis jó érzés, hogy a vallás eme remeke megmenekült, és mi most itt vagyunk, lefényképezhetjük mindenhonnan és felmehetünk a tornyokba is. Már indulnánk is tovább, amikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy egy katonaruhába öltözött alak kezd el felénk rohanni a távolból. Ereinkben meghűl a vér, adrenalinszintünk az egekben. A katona ideér, és hevesen gesztikulálva elkezdi mondani, hogy tiltott zónában vagyunk és hívja a rendőrséget, meg hasonlókat. Elkéri az útleveleinket, vízumunkat, és nagyon barátságtalan. Ki akarja töröltetni a fényképeinket a városról. Az útlevelet sem akarja visszaadni. Ekkor már sejtjük, hogy nem katonával van dolgunk, hanem csak egy lehúzós-papucsos-fazonnal – így is lesz, pénzt kér, mi pedig adunk is valamennyit, mert tök mindegy, hogy ki ő, de ha hívja a barátait, akkor nekünk lesz tökmindegy, hogy kik agyabugyálnak el. Megússzuk kábé háromszor nyolcszáz forintnyi "vámmal", amit szabadtéri múzeumbelépőként könyvelünk el a költségek közt, majd elindulunk a városból kifele. Útközben találkozunk az angolokkal, akiknek odasúgjuk a „rendszert”. (Mint később kiderült, ők itt le is robbantak, mások meg ugyanúgy tejeltek a katonaformának, mint mi. Jó napja lehetett…) Eztán több száz kilométeren keresztül azt látjuk az úton, amit Aghdamban: szétlőtt házakat, romokat, törmeléket, és rengeteg gránátalmát az útszéli fákon, amiket azért nem szüretelnek le, mert a föld még sok helyen rejt aknákat. (Gránát-alma, hogy stílszerű legyek. Szomorú). A legüdítőbb látvány egy enyhén megrongálódott kétembernyi méretű emberfej szobor, és a táj gyönyörűsége: kopár, magas barna hegyek, szerpentinek, végtelennek tűnő távolságok alkotják a látványt. Hirtelen beesteledik, és ugyanilyen hirtelen tudatosul bennünk, hogy a gps-ünk már nem működik, a térképünk szar, és tulajdonképpen halvány fogalmunk sincs, merre van az arra. Két nap után megszólal az addig süket mobilom és egy iráni szolgáltató jelentkezik be rajta a legnagyobb megdöbbenésemre. Fel is hívom gyorsan a feleségem, akinek nem tudom elmondani, hol is vagyok pontosan, mert lehet, hogy Iránban, vagy Hegyi-Karabahban, vagy Azerbjdzsánban, vagy Örményországban, vagy a Tűzszüneti Zónában. Annyira bizonytalan itt minden, hogy ember fia legyen a talpán, aki itt eligazodik. Pontosan három vándorral találkozunk, tőlük kérünk útbaigazítást, és hajmeresztő, hogy rájuk van bízva a sorsunk… Mindegyik nagyjából egyfelé mutat, és egyáltalán nem értik, mi a jó lópikulát keresünk itt egy olyan határmenti háborús övezetben, ahol semmi, de semmi keresnivalónk nem lenne. Mivel nem igazán szeretnék itt aludni a háborús senkiföldjén, ezért továbbmenetelre buzdítom a társaimat, hogy minél előbb elérjünk az örmény Kapanba. A kajának, piának ma nem túl sok szerep jut, ennek megfelelően junkfoodozunk egész nap. Koromsötétben, későn fáradtan és elgyötörten érünk végül be Kapanba, egy örmény nagyvárosba, ahol jéghideg sör, ukrán borcs (cékla leves) és isteni saslik fogad, hozzá csípős paradicsommártással. Mindenki izgatottan meséli a napi élményeit a hátborzongató hadszíntéri kirándulásról… Kiderül, hogy mi ráadásul egy rövidebb úton jöttünk, mint a többiek, pedig nem úgy tűnt… Gyors vacsi, gyors fekvés, és rohadjon meg minden háború, ott ahol van.

 

NAP, Kapan – Yereván, Örményország fővárosa
Napi táv: 366 km

Ma már lazázunk. Ez az utolsó nap, amit szomorúan veszünk tudomásul. Az idő borongósra fordul, elered az eső. Némán araszolunk Örményország fővárosa felé, hogy beteljesítsük küldetésünket, és elérjük a rali végcélját.

Yerevan előtt kellene lennie az örmények szent hegyének, az Ararátnak, de ezt most vagy behazudták, vagy csak tényleg a rossz idő miatt nem látunk belőle egy centimétert sem. A hegy maga egyébként Törökország területén található, amiért az örmények teljesen ki vannak akadva. A két ország közt egyébként is rendkívül feszült a helyzet.

Útközben még megállunk „somüdítőt” venni, amibe az út során teljesen beleszerelmesedtünk majd mindnyájan - függőséget okoz.

A fényűző Hotel Metropolban szállunk meg, ahol uszoda, pompa és tágas szobák várnak ránk. Előtte azonban még tiszteletét teszi köreinkben az örmény offroad klub, és autósdemonstrációt tartanak a tiszteletünkre. Eztán ők is, és mi is vagy tíz autóval teszünk egy kört Yerevanban. Fotózkodás, pezsgőbontás és csak eztán kerül sor az eredményhirdetésre egy közeli kávéházban. Itt még egy adzsáriai hacsapurit is bedobunk: ez egy elég nagy lepény, sajttal van töltve, a közepén tükörtojás figyel, vagy háromszáz forintnyi örmény dramba kerül. Az ember egyedül képtelen megenni, akkora. Azt már egyébként meg akartam jegyezni, hogy a benzin és a cigi után Örményországban még az étkezés az, ami olcsónak mondható, lett légyen az bármilyen vendéglátóipari egységben is elfogyasztandó.

Az est további részleteit ne firtassuk…

18-19. NAP - Yereván

Ma végre hosszú idő óta ébresztőóra nélkül ébredtünk, ami annak ellenére pozitívum, hogy reggel hatkor feküdtünk le és reggel már keltünk is. Átslattyogtunk a Taverna Afrikanjan étterembe, amelyet az egyik legjobbnak mondanak a helyiek. Nem annyira frekventált helyen található, viszont tele van vendégekkel. Előételként spas-t kérünk, ami örmény búzadaraleves maconival (házi joghurttal) és olvasztott vajjal. Rendkívül ízletes. Ekkor már teljesen biztosak vagyunk benne, hogy jó helyen járunk. Eztán kérünk tolmát, azaz szőlőlevélbe tekert fűszeres, csípős darált húst, valamint egy pörköltszerű ételt, ami borjúmájból, szívből és paradicsomból áll össze. Ehhez egy 2000-es Areni of Maran Vayots Dzor típusú vörösbort iszunk, ami szintén rendkívül ízletes. Hoznak még grillezett zöldségeket, lapos burgonyát, és kardlapon grillezett sós szuluguni sajtot is, amelyek frissek, zamatosak, ropogósak. Újabb bor érkezik, egy 2000-es évjáratú Areni of Malishka, amely még az előzőnél is jobb, valamint nagyobb alkoholfokú is. Asztaltársaink megjegyzik, hogy az elmúlt három hét legjobb étkezésén vagyunk túl.

Rigán és Bécsen keresztül érkezem meg repülővel Budapestre a 20. napon.

Otthon azt konstatálom, hogy a magyar utak a Kaukázushoz képest tükörsimák, az ember szinte szálldos rajtuk. Magyarország ugyan remek hely, ugyanakkor meglehetősen ingerszegény is. Az első ismerkedés a Kaukázussal remekül sikerül.

Már alig várom a következő hasonló utat.

 

"Kaukázuskerülő 0."- Kaukázus Rali - rövid leírás

Véget ért a II. Kaukázus Rali autós kaland- és túlélőtúra, amely 17 napon és 7000 kilométeren keresztül vezetett Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Montenegró, Macedónia, Bulgária, Törökország, Grúzia, Hegyi-Karabah és Örményország legszebb vidékein. Minden résztvevő, így Turóczi Gábor is szerencsésen célba ért Jerevánba. Személyi sérülés nem történt, ellenben kisebb-nagyobb technikai problémákkal, vontatással, eltévedéssel, rendkívül rossz út-, és tájékozódási viszonyokkal mindenki szembesült az út során.
A versenyt Gyurman Zoltán és Visnyovszki Ádám nyerte a Quart Team csapatból, a második helyezett az amerikai Texas Dream Team csapata, Alice Yates és Charles Westrup lett, míg a harmadik helyen a német Thomas Danuch és Waltraud Land végzett egy eredeti Kübelwagennel.  A  verseny jót
ékonysági különdíját az angol Extreme Trifle csapat nyerte.

Tovább
süti beállítások módosítása