„Ez az út teljesen máshogy jött össze, mint ahogy terveztem. Az alapkiindulás az volt, hogy amikor tavaly ilyenkor megjártam Nicaraguát és Costa Ricát, nagyfokú kedvet kaptam újabb kalandozásokhoz a térségben. 

Mivel egyszer már jártam errefelé, konkrétan a szuper Trinidad és Tobagón, két éve pedig itt forgott vállalatunk, a chocoMe kakaóültetvényes-csokoládékészítős image videója Saint Lucia szigetén, ezért kézenfekvő volt, hogy ez legyen a következő úticél. 

Mivel utóbbira elég borsos áron mérik mindig a repjegyet, valaki azt javasolta anno, hogy repüljünk el Párizsból Martinique-ra, onnan meg át hajóval Saint Lucia-ra, az úgy sokkal barátibb lesz. 

Így is lett, csak épp minden fordítva sült el: Martinique-on öt napot töltöttünk, a másik szigeten pedig csak egyet, és nem egyedül utaztam, hanem a feleségemmel és két kisgyermekünkkel. Végül így is minden remekül sült el - bár azért nem egészen. 

„Karib köntösbe csomagolt Francia-EU”: ez Martinique! 

Martinique egy, a Kis-Antillák részét képező sziget a Karib-tengerben, jogi státuszát tekintve Franciaország egyik tengerentúli megyéje. Ez lényegében azt jelenti, hogy szinte ugyanazok a jogok illetik meg a helyieket, mint az anyaországban élőket, az euró a hivatalos fizetőeszköz, és még a teló és net roamingdíja is európai (tehát filléres tétel). 

Területe kb. 1100 m2, lakossága mintegy 400,000 fő, és fura kijelenteni, de több mint 8000 km távolságban is az EU területén tartózkodunk. (Útlevél azért kell, a személyi nem elég.) 

Viszont mindenki franciául beszél szinte csak, ezért nem árt, ha néhány szót megtanulsz franciául, mert alapvető dolgokat fogsz félreérteni. 

Párizsból nyolc és fél óra ide az út, ami lényegében elviselhető, persze ha emellé még társul egy Budapest-Párizs út és egy repterek közti buszút Párizsban, valamint 5 óra várakozás a reptéren, akkor már nyűgösebb egy kicsit. 

(Hozzáteszem, az odautat jól bírta a család, és azért az Air France is nagyon odateszi magát az utasok kiszolgálásában). 

Egész évben 25-30 fok körül van itt a hőmérséklet, hat hónap szárazabb időt hat hónap nedvesebb idő követ: ez a nyári és a téli évszak váltakozása. A tenger hőmérséklete állandóan meleg, mintegy 22-25 fok körül mozog. 

Ahogy kilépünk az Aimé César reptér épületéből, egyből mellbe vág minket a nedves, párás és helyi nehéz trópusi levegő, amiben madarak és egyéb állatok visító hangja bújik meg, valamint két-három méter magas pálmafák és trópusi növények tarkítják. 

Az autókölcsönzőnél persze nem azt kapod, amit rendeltél, hanem egy drágább autót, ráadásul gyerekülés nélkül, ámde mivel ez az egyetlen hely, ahol beszélnek angolul (mint később kiderül) - ezért ezt kihasználva mégis csak megállapodunk valahogy, és már süvítünk is a martinique-i éjszakába kifele. 

Az autópályán még csak-csak rendben vagyunk, azonban az apartmanunkhoz le kell térni egy kisebb útra, ami rohadtul meredek, kacskaringós, az autó alig bírja egyesben-kettesben, itt-ott el is tűnik az út, néha felvillan hirtelen egy-egy autólámpa, szóval elég vadregényes az egész. 

Bénázunk is rendesen - mind az autóval, mind a navigációval, a házon meg se jelzés, se csengő, ezért dudálunk kettőt. Egy álmos afroamerikai fiatal nő nyit ajtót, és egy árva szavát sem értjük. Mutatom a foglalásom, magyarázok neki angolul, de csak a harmadszori átnézésre esik le neki, hogy ez bezony az ő háza, és hozzá jöttünk el lakni. 

Ráadásul azt hiszi, hogy ketten vagyunk, erre meglátja az alvó "enfantokat", majd elborzad, és azt mutogatja el, hogy egy pótágy van, az meg valami hátsó garázsban. 

Persze a szobánk így is megfelel nekünk - van benne egy nagy franciaágy és egy kinyitható kanapé is, de azért csak benyögi a nő, hogy "még adjak 50 Eurót". Mondom, hogy „tomorrow, most fáradtak vagyunk…”. 

De mitől jó Martinique? 

Először is ki kell jelenteni, hogy ez talán a legeslegeurópaibb sziget az egész karibi térségben, színpompás, tiszta, tele van madarakkal-élettel, mintha egy színes madárházban járnál. 

Itt mindenki megtalálja a magának való szórakozást: vannak vadregényes dzsungelek, ahol lehet trekkingelni, bár nem árt vigyázni a mérges kígyókkal. (A sziget jelképe is a kígyó, mily kedves.) 

Északon található a Montagne Pelée nevű működő vulkán, hegyek-völgyek közt, és a fekete homokos strandok. 

Ugyanitt van a sziget tán legnevezetesebb látványossága is, a „Jardin de Balata” arborétum és függőfolyosó a dzsungelben, ahol több száz trópusi növényt láthatunk egyszerre, amelyek neveiről szerintem mélyen kussolt húsz éve a bioszkönyvem. 

Minden növény más: vannak itt színpompás kisebb virágok, hatalmas pálmák-páfrányok, „szőrös” növények, és egy halom számunkra teljesen idegen vegetáció is. 

Van egy kijelölt ösvény, amiről nem szabad letérni, szóval el sem tudsz tévedni. A fák közt felhúzott dzsungelfolyosóról pazar kilátás nyílik a meredek hegyoldalakra, trópusi dzsungelekre, vízesésekre. A két legszebb vízesés a Didier és a Gorges de la Falaise. 

A déli rész ennek teljes ellentéte: ott vannak a fehérhomokos strandok, magas, tengerbe nyúló pálmafákkal, türkizkék vízzel, és viszonylag kevés turistával. 

Mi egy Anse Figuier nevű strandra böktünk rá a térképen, és szinte mindig itt vertük fel a tanyánkat. Pazar az egész, tényleg mennyei: meleg tenger, tiszta víz, mindig van árnyék és hely is, valamint kevés a turista. 

Az ember így képzeli el nagyjából tényleg a mennyországot, de úgy is leírhatnám, hogy „ilyesmi poszterekekel otthon csak kevés vidéki sarki biffentőben találkozol”. 

A gyerekek szinte nem akartak kijönni a tengerből, és pazar homokvárakat építettek. A helyiek nyomatják a lokál-karibi-zenét, elég hangosan, meg magukba a helyi rengeteg rumot és füves cigit. 

Gasztrokalandok: cassava és kókuszvizes Schweppes 

Talán az egyetlen negatívum a hellyel az az, hogy egy óriási területre jut egyetlen étterem, ahol van csirke meg hal, és pont. Mondjuk a kaja itt sem volt rossz: tényleg finom grillezett tengeri halat kaptunk, cassava gyökérrel, manioc-cal, helyi karalábéval és személyes kedvencemmel, a plantánnal (főzőbanán), valamint rizzsel. 

A helyi specialitás azonban az „accra” névre hallgat, ami nem más, mint a tócsnihoz hasonló zsírban sült labdák, amikben ugyanakkor vannak hal- és rákdarabkák is. Egy kicsit talán túl zsíros is az egész, ráadásul valami salsát is adhattak volna hozzá, de így is izgalmas. 

Nem ismerik a capuccino és a latte szavakat (vagy csak nem akarják felismerni), de csak akkor kapsz valami kávéfélét, ha ezt mondod „ön kaffé, szilvuplé”. Csak egyféle „kaffé” van, nem vészes az íze, ellenben a kókuszvizes Schweppes – na, az mindent vitt nálam, hoztunk is haza belőle. 

Nem is értem, miért nem lehet más, nem trópusi országban is kapni? Ittunk indiai kókusz vizét (az út szélén árulják teherautóról), amit mindig is imádtam, illetve fenomenális íze van a helyi banánnak is. 

Ami még pazar Martinique-on - az a péksütemény-kultúra. Bemész egy kisváros „patisserie”-jébe, és a világ legjobb péksüteményeit, croissanjait, süteményeit kapod, de tényleg! 

A Ladurée elbújhat ezek mellett Párizsban - egy ínyenc feleség és két ínyenc gyermek nem tévedhet. Más országban az rí le egy ilyen süteményről, hogy „hogyan spórolnak ki belőle minden tölteléket”, itt meg az a verseny, hogy ki tud jobbat-többet belenyomni. Roskadnak is a sütik megfele a sok töltőanyagtól, és minden friss, és isteni finom! 

Az étteremhiányra egyébként gyorsan választ is kaptunk: itt a „csináld magadnak mozgalom” a divat. Összegyűlik a Család, 10-20 ember, platós teherautóval mennek strandolni a vásárlás után, kilószámra grillezik maguknak a húsokat egész nap, az asztaluk roskadozik a jobbnál-jobb kajáktól, tényleg csorog a nyálad! 

Étterem viszonylag kevés van tényleg errefelé, de igazából turista is, a helyiek meg így nyomják. 

Tömegközlekedést nem láttunk, az autóbérlés a legmegbízhatóbb dolog, ráadásul egy nap alatt körbejárhatod az egész szigetet vele! 

Fasza strandok még az Anse des Salines és a Marin is, ezek is ugyanitt vannak délen, közel egymáshoz. Paradicsomi állapot tényleg, nincsen jegyszedő, a parkolóban mindig van hely, a tenger pedig mindig nagyon közel van, és sosincs tele. 

Lehet kajakozni, SUPpolni, tengerihajókázni, a parton valódi rumos fagyit enni, és így tovább. Ittunk többféle rumot és puncsot is - talán a St James márka jött be a legjobban - és persze nem távozhattunk csokoládékóstoló nélkül sem: a legjobb helyi csokoládémárkát Frères Lauzea-nak hívják, bátran ajánljuk mindenki figyelmébe.

St. Lucia, a fordított világ 

Nos, ez volt az alapkiindulópont, Saint Lucia szigete, de mivel elég későn lettek kész a gyermekeink útlevelei, ezért a biztosra mentünk, és Martinique-ra foglaltuk be elsősorban a szállást az összes napra. (A repjegyet már egy éve megvettem, hogy ne menjen fel az ára). 

Az utazáshoz közel tudtam csak hajójegyet foglalni, mivel kellett hozzá útlevélszám, ezért úgy alakult, hogy csak egy napot töltöttünk el St Lucián, és persze sajnos egyetlen kakaóültetvényre sem jutottunk el. 

Volt viszont viszontagság rendesen az úttal: először is túl korán érkeztünk az állomásra, és feleslegesen végigálltuk a sort, aztán elmentünk sétálni, és még egyszer végigálltuk ugyanazt a sort. 

Kiléptetés - útlevél- és vámvizsgálat van, mindez elég szigorúan és hosszan, és a hajó indulása ekkor már egy órás csúszásban volt. 

Az állomáson négy nagy posztert véltünk felfedezni, amelyek büszkén hirdették a Zika vírust, az Ebolát, a Dengue lázat, és egy számomra teljesen ismeretlen betegséget is, aminek a nevét meg se jegyeztem..., amire a feleségem falfehér lett egy pillanat alatt, én meg alig tudtam megnyugtatni, hogy „ezek csak információs poszterek”. 

Belül azért én is izgultam egy kicsit, és nem is magam miatt, hanem hogy belerángattam a családom egy ekkora baromságba. Az igazi feketeleves azonban a hajón jött: olyan gyorsan száguldottunk, és akkora hullámok jöttek, hogy perceken belül a fél hajó elkezdett hányni, köztük a gyermekeink is, mi, felnőttek pedig ezek együttes hatására „majdnem” szintén kitettük a taccsot, ritka undorító volt az egész.

Úgy érkeztünk meg, mintha egy hetet hajóztunk volna, és ott meg kezdődött minden elölről: útlevél- és vámvizsgálat, hosszú beléptetés, csomagkiadás, amit megspékelt egy elég nagy trópusi zuháré is.

Sem a net nem működött, sem Kelet-Karib dollárunk nem volt, és még csak nem is várt minket senki sem. De még egy hivatalos taxi sem volt kint, idegenekhez meg valahogy nem akartunk beülni. Végül felhívtam a szállodánkat és kértem egy autót, intéztek is, szóval megúsztuk a dolgot. 

Én nem vagyok rasszista vagy ilyesmi, de ha Martinique-on feketék az emberek, akkor itt „koromfeketék”: a sötétben néha csak egy izzó szempárt látsz... A dolog pozitív oldala, hogy mivel ex-brit gyarmatról van szó, ezért az angol itt a hivatalos nyelv, persze jó nagy karibi akcentussal, de azért így is szót lehet érteni velük. A szálló kb. öt percre volt a hajóállomástól, az út meg 20 euróba került. Hiába: fizessél oktondi turista! 

A Villa Beach Cottages elnevezésű „karibi-angol” stílusú szállodánk mintegy húsz méterre volt megtalálható a tengertől, tízméteres pálmafák övezték, gyönyörű volt az egész. Saját strand, medencék, bennük senki... Hiába, elkezdődött az esős évszak, ez nem számít főszezonnak már errefelé. 

Idősebbik gyermekem „fordított világnak" nevezte el a szigetet, mivel baloldali ugye a közlekedés, más stílusúak a házak, mint Martinique-on, mások az emberek, máshogyan beszélnek, de még a vécécsésze, a csaptelepek és a konnektor sem ugyanaz. Na meg persze sokkal rosszabb időre is jöttünk, pedig csak 60 km-re voltunk a francia világtól. 

Kalandos vacsora… 

A fura még az volt, hogy NEM volt a szállónak étterme, de még egy kávét sem tudtunk meginni! Megkértük a taxist, hogy vigyen el minket vacsorázni valami spéci helyre, kb. 20 percet utaztunk is, amiért újabb 30 eurót fizettünk neki. 

Azt mondta, hogy ez a legjobb hely Castries-ban (a sziget fővárosa), de nekem úgy tűnt, mintha valami ipari negyedben autóztunk volna autószerelő műhelyek meg szemétégetők közt, de aztán valahogy mégis csak kikeveredtünk a tengerpartra, ahol meg olyan sötét volt, hogy abban a pillanatban azt mondtam az embernek, hogy „el ne menjen innen, pont egy órát fogunk vacsorázni”. 

Az étterem egyébként príma volt, a „Spinnakers" névre hallgatott és lágy Jazz zenével szórakoztatta a vendégeit. Kóstoltam kétféle helyi rumot (Denros és Bounty) és Piton sört (a Piton a sziget déli részén található emblematikus hegy, a Matterhornra emlékeztet, Saint Lucia szimbóluma). 

Az ételek közül rántott „jumbo” garnélát kértem kókusztejes mártással, valamint balzsamacetes-fenyőmagos-almás-mézes grillezett kecskesajtot vegyes salátaágyon. Valami fenomenális volt az egész! 

A gyerekek sajnos kevésbé élvezték a helyi kaját, bár lehet kérni sima hasábburgonyát, hotdogot, tésztát is, mint mindenhol máshol. Sofőrünk ugyan elment, de visszajött értünk, épségben hazaértünk. 

… és még kalandosabb reggeli 

A gondok azonban másnap reggel folytatódtak: ahol nincs vacsora, ott reggeli sincs, ezért kibattyogtunk az útra, és bezony le kellett intenünk egy vadidegen autót. (Afféle iránytaxinak tűnt, emberek ültek benne). 

Úgy öt kilométert kellett utaznuk a „Rodney Bay” nevű öbölbe, ahol boltok és éttermek sorakoztak: ez afféle turistanegyed volt, pechünkre pont kifogtuk a Húsvét vasárnapot, és összesen egy bolt és egy kávézó volt nyitva csak. 

Az egyikben bevásároltunk, a másikban ettünk: mégpedig juharszirupos palacsintát és sárgadinnyés omlettet kolbásszal. 

Megkértem a pincér lányt, hogy hívjon egy taxit nekünk, ami visszavisz a szállodába, mire mondta, hogy az „apja a taxis, de épp templomban van, viszont jön mindjárt a nagybátyja, aki ugyan nem taxis, de azért elvisz minket”. 

Közben egy börtönviselt ember hajtogatott a gyermekeinknek nádból állatokat. Na így mennek errefelé a dolgok.

A nap másik fele strandolással telt, valamint volt szerencsém megismerkedni a hotel tulajával, akinek „véletlenül” kakaóültetvénye van délen, de egy óra oda az út, egy meg vissza - ezért ezt most szkippeltük. 

Amúgy is lehetetlen egy napba bezsúfolni egy egész országot: minden szépség délen van, így a PITON, a kakaóültetvények, a fehérhomokos luxusstrandok és hotelek (Fond Deux, Hotel Chocolat, Sugar Beach stb), és maga a háborítatlan ősdzsungel. 

Elhatároztuk, hogy ha lehetőségeink engedik, akkor ide még visszatérünk a jövőben: az utazást össze lehet kötni az „eggyel vagy kettővel lejjebb lévő” szigettel, Saint Vincenttel vagy Grenadával, a fűszerszigettel. 

A hajón visszafelé egyébként szerencsénk volt, mivel nyugodtabb volt a tenger, ezért megúsztuk rossz kaland nélkül. 

Összességében véve Martinique nagyon bejött nekünk, Saint Luciáról meg ugye nem tudunk teljes képet alkotni, mert csak impressziókat kaptunk. Az biztos, hogy a két sziget teljesen ellentétes egymással, és ha le tudtunk volna menni délre, talán most Saint Lucia lenne a „jobb”, tényleg nem tudom. 

Remélem, még visszatérünk! Addig is elropogtatjuk a hotelmanager csokiját, ami a „Cacoa Sainte Lucie” brandnevet viseli, és egészen finom íznek örvend. A helyi kakaótermesztés egyébként nagyon kevés Saint Lucián - az ország fő exportcikke a banán. Örülök annak is, hogy a gyermekeink is részt tudtak venni egy ilyen hosszú utazáson, és tetszett is nekik a dolog. 

Amit még érdemes szem előtt tartani, az az, hogy minél hosszabb időre jöjjünk ilyen helyre.” 

A cikk az Index címlapján: