Ingyiana Ivanov és a Yauzák Yakuzája most "kevésbé extrém" (mondhatni családi) programot talált ki: a nemrég felépült "Moszkvai Központi Vasúti Gyűrű" / Московское центральное кольцо körbeutazását abszolváltuk. Hogy mit vártunk ettől a kalandtól, azt mi sem tudtuk pontosan, mivel még mi sem mentünk végig soha rajta. Gondoltuk: Moszkva körbeutazása együtt a moszkvai magyarokkal izgalmas kaland lesz. 

Hipotézisaink az út előtt a következők voltak: 

- ez a dolog olyasmi mint a magyar HÉV (egy Lasztocska/ azaz Fecske nevű vonatban zajlik) ami elég nagy körben körbemegy Moszkvában (ez teljes mértékben igaznak bizonyult) 

- 14 helyen van átszállás a metróról, és elméletileg jó rá a moszkvai metrójegy is (de vélhetően nem teljes szakaszon. Egy jegy 90 percig érvényes, ezért kicsi az esély, hogy egy jeggyel körbemenjünk rajta.) (Ez is igaznak bizonyult, 2 jegy kellett hozzá). 

- az út (tehát egy kör) kb. 90 perc, de mint írtuk: nem mindenhol van metróátszállás. Az út 54 km hosszúságú, a járatok 6 percenként indulnak. (84 perc volt az út, a többi stimmel). 

Röviden összefoglalva a kaland: az európai színvonalú, nagyon kényelmes Lasztocska gyorsvonat tökéletesen olyan, mint az Aeroexpressz, ami a reptérre visz, viszont árban annak a tizede. Oké, ez körbemegy Moszkvában, az meg a reptérre visz, utóbbi mindig drága mulatság. Az állomás nagyon könnyen megközelíthető a Leninskiy prospekt metróból, és valóban 6 percenként indul egy-egy járat. A vagon nagyon pöpec, nagyon tiszta, és nagyon kényelmes, legkondis, wifis, lehajtható asztalos, pakolós, és wc-s. Fő funkciói a személyszállítás, a metró és egyéb közlekedési eszközök tehermentesítése, időspórolás, A pontból B pontba való eljutás - városnézésre azonban sajnos tökéletesen alkalmatlan (már csak ha nem ipari létesítményekre, kerítésekre, utakra és építkezésekre gerjedsz). A Moscow City és a Novogyevicsi Kolostor lényegében ki is merítették a látnivalókat. Mindegy, ezen is túl vagyunk, tapasztalatnak jó volt látni ezt is - nem mindig kell extrém helyekre mennünk! Utána azért egy remek cseh sörözőben tettük tökéletessé ezt a napot. 

Még fotók: 

És a térkép:

Sort kerítettünk Ingyiana Ivanovval együtt a 6. föld-alatti-folyó kalandunkra, utunk ezúttal a Tarakanovka folyócskába vezetett. Ez a buli sem volt betervezve, hanem egyszer csak jött a telefon, hogy «most». Mert amúgy meg Árpád-Andrásnál töltöttük ezt a 7végét, amiben volt orosz bánya, grillezés, pálinkázás, miegymás - nos ebbe a kavalkádba kéredzkedett be ez a vizes kaland, és mint utólag kiderült: nagyon jól tette.

A Tarakanovka (magyarul kb. «Csótányosdi») folyó a nevével ellentétben nem csótányokról, hanem az azonos nevű faluról kapta a nevét. Hogy a falu (ami ma már nincs) miért kapta ezt a nevet - arról viszont fogalmunk sincs. Ma ez Moszkva észak-nyugati része, a Polezhaevskaya metrótól nem messze található. 7,8 km hosszú, vízgyűjtőterülete 18,3 km. Többnyire a föld alatt fut, és vagy a Hodinka folyó mellékága, vagy a Hodinka az ő mellékága - ezen sokat vitatkoznak. A folyó (és medre) elég ramaty állapotban van: a környékbeli vállalkozások sajnos ide ürítik az ürítenivalót, rengeteg szemét is van benne, és a meder is brutális. A folyó meg szeszélyes: több emberéletet is követelt már (sokszor hangsúlyoztuk, hogy a diggerkedés nem játák, és rengeteg szabályt be kell tartani), de a minimum az, hogy mindenkivel kitol egy kicsit: elesel benne, mivel roppant egyenetlen a meder, nagy kövek-árkok-kiálló vasdarabok tarkítják, elhagysz benne valamit, leesik valamid, és így tovább. Nyűgös. Rakoncátlan. Szeszélyes. Jómagam is megjártam: egy nagy kőben megbotlottam, egy másikra mindkét térdemmel ráaestem, sisakom repült a fejemről, és majdnem meg is merültem a vízben. Hál Istennek ezzel le is tudtam a kisáldozatot. Itt is voltak vízesések, kötélen való fel-leereszkedés, csőben-járás, guggolva-araszolás, de ezt mi már megszoktuk: a kalandért szenvedni kell. Amiben viszont ez a kaland nagyon más volt, mint a többi, az az, hogy vezetőink, Danyiil és Grisa az út végén fáklyákat is gyújtottak a kedvünkért, amitől valóban úgy néztünk ki, mint a frigyláda keresői (de legalább is Rettegett Iván városilegendás-szagú könyvtára után kutató lelkes amatőrök).
A plafonról lelógó «cseppkövek» elképesztő cseppkőerdőt hoztak létre, ami gyönyörű, egyben horrorisztikus, túlvilági érzést kölcsönzött a helynek.
Az idegenvezetés - a túra első percétől az utolsóig - lélegzetelállító volt. Danyiil kiváló showman és idegenvezető!
A baj az, hogy vészesen fogynak a «még látogatható» föld alatti folyók: a Presznya, illetve a Szerebrjanka folyókat tudjuk "talán" még megtekinteni a jövőben, illetve lesz tán egy "kibővített Csura is", és ha valami csoda történne: a víz alatti raftingolás. Utána pedig be fog zárulni a kör, külföldinek még ennyit sem szoktak megmutatni a helyi diggerek. Az itt található folyók mintegy 5%-ára lesz ekkor rálátásunk.

További fotók:

 Videók: 

Grillezés Árpád-Andrásnál, előtte bánya. Bitangjó feeling. 

.. a 7/4-ből fotózva. Itt éltünk nagyjából 1983- és 1988 közt. Csak azóta fölé nőtt a Moscow City Center! Bődületes a fejlődés Moszkvában! Jól látni az Ukrajna szállót és a Fehér Házat is. 

Ezennel jelentem, megnyitottuk a "tavaszi" saslikszezont a tadzsik emberünkkel. Hó? Jég? Víz? Minket nem zavar. Brutálbuli sikeredett. 

Ebben a dologban jócskán benne voltam: konkrétan én szállítottam a borokat Magyarországról az eseményre. (ugye minden héten csütrötökön van borklub, ahva járok, így esett meg, hogy összehoztunk egy magyar borkóstolót is). 

Jól sikerült! 

Nem vagyunk komplettek. Ingyiana Ivanovval elmentünk -28 fokban fagyizni, mert valahol azt olvastuk, hogy a fagyi ilyenkor melegít. Ez rohadtul nincs így: a fagyi így is úgy is rohadtul hideg volt. És az ember keze csak azt a pár másodpercet bírja ki kesztyű nélkül, amikor a videót készíti.. És némi orrfagyás is befigyelt. Nem igazán jó ötlet - inkább csak feltűnési viszketegség. :-)  

Nos ez sem egy "megtervezett és menetrendszerinti" túra volt. Kirillék csapata találta ki még tavaly, hogy ők bizony gumicsónakokkal fognak egyet raftingolni a legszélesebb moszkvai föld alatti folyóban, a Szerebrjankában. A kalandot decemberre időzítették, de ekkor még nem volt meg a stabil pont a "kijutásra". Ez azt jelenti, hogy nem tudták garantálni, hogy "hol fogunk kijutni", melyik aknán, és ez nem volt annyira bizalomgerjesztő. Vakmerőek vagyunk, bízunk is Kirillben, nem először adjuk az életünket a kezébe, de ez így is kicsit sok lett volna. Azt javasoltuk, hogy mindenekelőtt nézzük meg a folyót "gumicsónak nélkül", menjünk egyet benne, érezzük át a feelingjét. Belementek ebbe, elindultunk, aztán a találkozási pont előtt nem sokkal kiderült, hogy tervet kell változtatnunk, mert "nem tudunk sehogyan sem lemenni a Szerebrjankába". A titkos föld alatti világban van ez így sajnos - mi soha, semmilyen körülmények közt nem bíráljuk felül a diggerek útmutatásait, ha ők ez mondják, akkor erre nyomós ok van. Amikor kiderült, hogy a terv beborult - Glebnek (Kirill társának) jutott eszébe, hogy van egy folyó, illetve kettő, ahol legalább 10 éve nem járt, és most szívesen megnézné, elvinne minket is. Ezek a folyók a Hohlovka és a Kaletnyikovszkij patak voltak. Mentünk hozzájuk gyalog, aztán villamossal, aztán ismét csak gyalog - jó hosszú volt az út. Már azt sem tudtuk, merre járunk. A levezető aknák egymás után mondtak csődöt: az egyiket úgy hatméteres átmérőjű hókupac fedte, a másikon rajta állt egy trolibusz, a harmadik le volt zárva, a negyediket meg se találták, az ötödik meg valami belügyminisztériumi szerv előtt volt megtalálható, és így tovább - ezért egyre kevesebb reményt fűztünk már a kalandhoz, hideg is volt, méteres hóban baktattunk előre, Ingyiana Ivanovnak már elege lett az egészből, pedig kis konyakot is hozott magával. Úgy a hat-hetedik akna stimmelt végül - nyakig mocskosan ereszkedtünk le a Hohlovkába, combig érő gumicsizmában. A kaland eztán nem kevésbé tisztán folytatódott, mivel ez a folyócska koromfekete volt: ha azt mondták volna, hogy kőolaj csörgedezik benne, azt is elhittem volna. Az alja iszapos, homokos, irtó csúszós volt, menni benne meg jócskán megerőltetőbb az eddigieknél. A meder: egy betoncső, unalmas, épített, semmi extra. Az út vége egy hatalmas vízesésben végződött viszont, ahol a falban, méteres magasságban bevert kampókon "másztunk" - na ez a feeling már Ingyiana Ivanov ingerküszöbét is megütötte! Nem mindennapi élmény egy föld alatti vízgyűjtő medence felett egyensúlyozni és egy föld alatti vízesés mellett/alatt áthaladni. Eztán jött a Kaletnyikovszkij patak - az egyik legrégebbi patak Moszkvában. Érdekessége, hogy a medre téglából van kiépítve, tehát nagyon régi az egész. A téglák közt rengeteg növény bukkant elő - ismeretlen indák, fehér gombák, gumók, szárak szőtték be az egészet - mintha egy föld alatti botanikus horrorkertben jártunk volna! Na ez az érzés ismét csak megerősítette bennem azt a tézist, hogy márpedig minden föld alatti folyó más - és más élményt nyújt. A habot a tortán az jelentette, hogy találtunk nagyon ritka, félkör alakú téglákat - ezekért állítólag elég jó pénzt adnak a gyűjtők a fenti világban (persze mi nem hoztuk el őket - cipelje őket a rosseb..) és találtunk egy keresztben futó "fa-medret" is, amit a 18. században használtak utoljára folyók kialakítására és terelésére. Sajnos ez a folyócska finoman szólva sem volt "tiszta", és a folyó víz a túra vége felé már sajnos elég sok szennyvízzel keveredett. Kibírtuk, de ha valaki netán eme írás kapcsán kapna kedvet egy föld alatti folyóhoz - akkor nyomatékosan azt javasoljuk, hogy kezdésnek NE ezeket válassza! 

További fotók: 

Huhh, megvolt a Csura is. Ez már az 5. föld alatti folyó a több mint 100-ból, ahol volt szerencsém járni Moszkvában. Óriási buli, szuper kaland volt télen, -5 fokban, mellig érő vízben, horgász gumicsizmában cuppogni a vízben. Ez most más szervezés volt, mint Kirilléké. Az Instán találtam a srácra, Daniil-ra, aki 17 éve vezet embereket le a föld alá, egyébként meg történész, moszkvológus és Jazz zenész is. Rengeteget szerepel az orosz tévében, "celebebb" Kirilléknél. Rengeteg új infót megtudtam a föld alatti világról ezen a túrán is, és mondhatom, hogy egyre jobban kezd kirajzolódni előttem a föld alatti folyók világa, "iparága". 
A Csura egy 7,2 km hosszú folyócska Moszkva déli részén, majdnem teljes terjedelmében a föld alá van elvezetve. Ami az elnevezését illeti: a folyó vélhetően a "csur" nevű szóból ered, ami a régi orosz nyelvben határt jelentett, de hogy mi és mi között - azt nem tudni. Arról neves, hogy Andrej Tarkovszkij ikonikus filmjének, a Sztalker-nak több jelenetét is ebben a csatornában forgatták le.
A Tulskaya metróállomástól 10 perc taxival, majd átöltözés és gyalog 10 perc a folyóig. A bejárata olyan, mint egy alagút vagy betonbunker szája, ahová egyszerűen begyalogoltunk. (Na jó, nem is annyira egyszerűen: mellig érő gumicsizmában, Daniil vezetésével, mivel ő tudta, mikor-merre kell benne haladni, hol van gödör, akadály, szögesdrót, hasonlók.) Bent koromsötét volt persze. A meder betonból van kialakítva, sokféle változatban láthatjuk: téglalap alakban, csőben, körben. Volt olyan rész, ahol egy vascsőben haladtunk, volt, hogy meleg vízzel találkoztunk, amiről pára szállt fel, és ami rendkívül szürreálissá tette ezt az élményt. Az út során három vízeséssel is találkoztunk: egy picivel, egy közepessel és egy óriásival, az utóbbi jelentette az utunk végét is. (Tovább is mehettünk volna, de veszélyesnek ítéltük meg: mászni-kúszni kellett volna tovább, ugrálni, rozsdás kampókban kapaszkodni, egyszóval nagyon macerásan. Érdekes, hogy milyen absztrakt műalkotásokat tud létrehozni az anyatermészet: a csövek szájánál, létrafokoknál egészen elképesztő módon állnak össze "bizarr műalkotássá"  a szemét, víz, rozsda, kalcium, és még egy halom számomra beazonosíthatatlan dolog. Mintha egy fantasy filmben járnánk. Összességében elmondhatom, hogy ez a folyó is más volt, mint a többi: a nagy gumicsizma, a mélyebb víz, a télen való megközelítés, a srác érdekes idegenvezetése mind-mind eltérő jelleget biztosított. Tartom magam az elvhez, hogy nincs két egyforma föld alatti folyó, mindenhol meg lehet találni a sajátosságokat és szépségeket. 

További fotók: 

Egy hetet töltöttem Szentpétervárott, immár ötödször életemben. Az ottlét 99%-ban a melóról szól (kiállítás-partnerlátogatás-kiállítás - partnerlátogatás - kiállítás és így tovább). Namármost az 1%-ba belezsúfoltam egy kétórás roofer kalandot: felmásztunk egy légvédelmi torony tetejére , majd sétáltunk egyet egy nagyon jeges háztetőn, ahol konkrétan halálfélelmem volt. A háztetőzés szempontjából (is) teljesen más Pétervár, mint Moszkva. Egyrészt itt a háztetők száma szinte végtelen, ahová fel lehet mászni (Konsztanytin, a helyi roofer kísérőm szavai alapján), másrészt Péterváron kevés a magas épület, és inkább hasonlít felülnézetből Velencére, mint Moszkvára. Érdekes élmény felmászni egy légvédelmi torony tetejére, és onnan körülnézni 360 fokban a városban: lényegében minden főbb nevezetességet látunk. Ennél csak az Izsák Székesegyház kínál nagyobb látószöget, de az "steril", lényegében csak egy kilátó. Emide magad mászol föl, és eshetsz is le, amonnan meg még lezuhanni is fizikai képtelenség. Mindkettő szép, de alapvetően teljesen más. 
Az idő hideg volt, jeges, és szeles, ami nem a legjobb a rooferkedésre. A torony teteje még csak-csak oké, de utána jön a jeges háztetőn való mászkálás: na az már egy másik tészta. Az embernek halálfélelme van, mert szerintem az életben nem csúszott semmi így, mint ez a háztető. Úgy 50 métert mentünk rajta, a kordonnak nevezett "bádoglemez", szinte csak lóg a levegőben, és nem fogja megfogni az embert, amennyiben úgy dönt, hogy esni/csúszni támadna kedve. A Facebook oldalamanon beszólogattak a kalandért bizonyos emberek, hogy "ezren utánad csinálják, mire vágok fel, miért akarok millió nézettséget, meg ilyen baromságok. stb. stb.", Az embert letiltottam, mert sajnos nem volt igaza, nagyon támadólag lépett fel, és akarva akaratlanul adta mások alá a lovat. Ugyanakkor belátom: én is hibáztam, amikor azt írtam, hogy "térdre borulok azelőtt, aki ezt utánam csinálja". Leegyszerűsítve: ez a kaland valóban nem volt veszélytelen, le is írtam, miért. Azt gondolom, hogy a jövőben egyszerűen csak tényszerűen-tárgyilagosan leírom, merre járok/mit csinálok, és mindenki maga eldönti, hogy vérmékséklete alapján hova követ, vagy hova nem. A feeling mindent visz egyébként: a Nyevszki sugárút (Szentpétervár fő nevezetessége) felülnézetből maga a csoda, és hálás vagyok a Sorsnak, hogy belefért, és láthattam így!

Még fotók: