Nem is oly rég szerveztünk Magyarországon egy bolgár vacsorát, most pedig abban a kegyben részesülünk, hogy a történelmi sorspárhuzamokat és a zöldségeskertek titkait egyenesen Bulgáriában, a Fekete-tenger mellett kutathatjuk. A napfényes "Szlancsev Brjag" (Napos Part) felé vesszük az útirányt.

Itthoni vacsoránk oly rosszul nem sikerült, sőt, ezért bízvást bízunk a hasonló folytatásban, csak helyben.

A 18:15 re kiírt Sky Europe fapadosnak kikiáltott járata Burgasz városa felé mintegy 1,5 órát késik. Állítólag mindez az olasz légügyi hatóságok miatt történik, akik feltartóztatták a már aznap Szardínia szigetét is megjárt repülőnket. Rajtunk kívül több száz honfitársunk szeretné maga mögött hagyni a magyar fakó reáliákat, ezért zsúfolásig vagyunk Ferihegy 1 repterén. Mindenki türelmetlen, rohan, kapkod - jómagam viszont csak nyugodtan olvasom Sándor Mátyás történetét a váróteremben, és sehová sem sietek. Alapvetően szerintem mindegy, hogy mikor érünk Bulgáriába.

A repülőn kapunk egy ízléses brosúrát, hogy miket lehet enni a fedélzeten. Alapvetően már korábban is nyitottunk értekezést arról, hogy mi értelme van a légben való étkezésnek - de azt itt és most végképp nehéz megérteni, hogy a fapados légitársaságok miért kínálnak ételt a fedélzeten, amikor főleg az étel hiánya különbözteti meg őket nem fapados versenytársaiktól. A drága brosúrk, az ételek kiszámíthatatlan menniysége szerintem mind-mind csupa bizonytalansági tényezőt szül, és akkor már inkább egyszerűbb  lenne mindenkinek felajánlani egy ingyen szendvicset, vagy egyéb ételt, amit ráadásul több cég nagy valószínűség szerint meg is szponzotálna. Csak úgy, a "bekerülés" kedvéért.
Egyébként a brosúra friss alapanyagokat hirdet gondosan lefotózva, "elkészítési módokat" és válogatott "szakácsokat", név szerint. Az ételek nem túl bonyolultak: szendvicsek, saláták, croissanok, aprósütemények, rágcsálnivalók, tea-kávé, üdítők, alkohol. Mi a séfsalátát próbáljuk ki, és tényleg - a zöldségek teljesen frissek és ropogósak. Igaz, az egyik turbulens mozdulatnál majdnem a nyakunkba borul a joghurtos öntettel egyetemben...

Este tíz körül érünk Burgaszba, a mintegy 200,000 főt számlálő Fekete-tengeri kikötővárosba. A levegő fülledt, a hőmérséklet kb 25 fok. Innen még vagy 30 km-t utazunk busszal dél-nyugat felé, a Napos Part nevű helyig. Itt töltjük majd az elkövetkező napokat, reményeink szerint jó sok Napos Parti bolgár konyakkal. A történelmi sorspárhuzamokat az alkohol okozta mámoros állapotban nyilván sokkal könnyebb lesz majd bizonyítani.  

Fotók: www.skyeurope.com

Svédasztalos, nem különösképpen említésre méltó reggelink után tettünk egy jó nagy sétát a Napos Part tengerpartján. Nevével ellentétben a hely inkább felhőkkel fogadott, és a hideg időjárás miatt egyelőre elhalasztottuk a Fekete-tengerbe való fürdőzés céljából történő bemenetelt. A tengerpart érdekes kettőséget mutat: több helyen rendezett napágyak, pihenőhelyek, koktélbárok, míg máshol lezárt és rothadó mólók, szeméttel telehintett homokdombok várják az idelátogatókat. Visszafelé már a Napos Part szállodai során jöttünk. Hamar realizálódott, hogy nem más ez, mint egy nagy "szállodafalu": mintegy 200 hotellel (amelyben van vadiúj, és Todor Zsivkov korát idéző is), sok bazárral és turistacsapda-étteremmel. Pénzváltás után még az ég is ránk szakadt; útközben be kellett húzódnunk egy útba eső szálloda előterébe. Miközben forró cappuchino-t szürcsöltünk, mélyen elgondolkodtunk azon, hogy jó helyre jöttünk-e nyaralni? Lassan vége a második napnak, és hideg van, meg özönvíz…

Fél négy van és ebédelünk a szállodánk tőszomszédságában lévő Aruba bárban. (Messzebb nem merünk menni, mert félünk a további esőzésektől. Most épp nem esik, csak dörög az ég).

Vegyes grilltálat rendelünk, ami valamiért cseréptálban érkezik. Kebapcse (bolgár darált, sült hús, de a Balkánon, Kis-Ázsiában mindenhol fogyasztják), Kjüfte (darált húsgombóc sütve), csirkesaslik és kolbász helyezkedik el rajta, jó nagy mennyiségben. Köretként sült krumplit kérünk és sopszka-salátát (a bolgárok nemzeti salátája: siréne sajtból készül, ami hasonló a Fetához, friss paradicsomból, uborkából, vöröshagymából, a tetején egy olajbogyóval), és itt meg kell említenünk egy furcsa bolgár sajátosságot: a köret mindig előbb érkezik, mint maga az étel. Erre egyáltalán nem találtunk semmilyen magyarázatot. Grilltálunk egyébként valamilyen gombás szószban levitál, aminek szintén nem értjük az okát.

1 kg hús és 2 üveg sör elfogyasztása után egy kicsit kellett azért pihennünk, majd ismét erőt vettünk magunkon, és felpattantunk a Dotto nevű kisvonatra (pontosabban vonatcabrio-ra) és újból bevitettük magunkat Napos Part központjába. Az egész hely most úgy nézett ki, mint egy vidámpark: hangos zene mindenhol, ordítozó angolok és bolgárok, attrakciók, sergők, késdobálók, szállodák, striptease bárok, bazárok, árusok minden mennyiségben (a nagy divatmárkák utánzatait, divatcuccokat, strandattribútomakat lehet itt főleg megkapni, illetve souveníreket is minden mennyiségben), Steak House-ok. Még egy három méteres kígyóval és egy krokodillal is találkoztunk: gazdáik a velük való lefotózkodást tekintették a kenyérkereseti forrásuknak. Legközelebb kiállok a nagynénémmel, gondoltam.

A bolgár étteremmarketing úgy néz ki, hogy mész az utcán, jön veled szembe egy ember, aki elkezd ordítozni feléd, majd megfogja a karod, és beráncigál a hirdetett étterembe. „Just a drink, sir” – és már a rabja is vagy a turistalehúzó étteremcsapdának. Svéd zászlók, norvég menük, „Shepherd’s Pie” és English/Scandinavian Breakfast – hirdetik a transzparensek. Remekül érzem magam – de jó itt Bulgáriában! Dacból bedobok azért egy bolgár palacsintát, amibe sajtot és sonkát adnak. Sehol a világon nem ettem ilyet.

Reggel  találkozó a fiatal, csinos és mosolygós szemű idegenvezető hölggyel, Rékával. Megbeszéljük vele a dolgainkat, sok hasznos információt kapunk tőle a Napos Partról és Nesebarról. Az időjárás úgy tűnik, kegyes hozzánk ezen a reggelen, mert bár erős szél fúj, a nap is hétágra süt. Gyorsan összeszedjük magunkat és lesprintelünk a tengerpartra, biztos, ami biztos alapon. Piros zászló jelzi, hogy nem szabad fürdeni (a narancssárga zászló a határeset, a zöld a szabad jelzés), de mi azért bemerészkedünk a vízbe. Bulgáriában a tenger állami tulajdon (csak a parton lévő nyugágyakat, ernyőket lehet bérbe adni, illetve mindenféle bárokat üzemeltetni), ezért a Baywatchba is beleillő úszómester - elvileg - kiparancsolhat minket a vízből, ha úgy látja, hogy épp nem birkózunk meg az ember nagyságú hullámokkal.

14 óra környékén ebéd a strandon. Kebabcset kapunk, ami határozottan jobb, mint a tegnapi. Frissebb, mert a szemed láttára készül, és nem levitál semmilyen gyanús gombás folyadékban. Társam pizzát rendel, ami maga a mennyei tökély: friss siréne sajt van ugyanis rajta, ropogós és ízletes. Sült krumplit kérünk köretnek, ami persze ismét előbb kiérkezik, mint a főétel. Bolgár sört iszunk az ételekhez, ami később nagymértékben hozzájárul bátorságunk növekedéséhez a hullámok későbbi gyalogszerrel történő meglovaglásánál. Az egész cucc belekerül vagy 10 Levába (kb 5 Euro).

Délután persze újból ránk szakadt az égi áldás, ezért estig a szállodánkban kuksoltunk. Olyan erős égszakadás volt, hogy a víz kb 30 cm magasan megállt a fő utcán, és tulajdonképpen mindenhol. Az ilyen eseményekre nagyon nincsenek felkészítve a helyi vízelvezetők, ezért csődöt mondtak. Amikor a viharfelhők elültek, Dottóra pattantunk, és bevitettük magunkat Napos Part központjába. Itt is eleredt az eső, ezért gyorsan vettünk egy ronda esernyőt. (Akkor persze elállt...) Eztán hosszú és kimerítő sétát tettünk a városban, majd bedobtunk egy sajttal és sonkával töltött palacsintát. Érdekes, itt így szeretik, persze megeszik édesen is. A palacsinta sokkal nagyobb, mint amit itthon megszokhattunk, és nagy előnye, hogy frissen készül, előtted.
Visszafelé gyalogolunk, ezért fáradtan érünk haza. Lesz itt jó idő egyáltalán?

Ma reggel arra ébredtünk, hogy hétágra süt a nap, és fülledt a levegő. Na végre, itt a strandidő, gondoljuk, és lehúzunk a tengerpartra. A víz is kellemes, és egész jól érezzük magunkat. Délutánig itt tartózkodunk: kényelmes semmittevéssel foglalkozunk.
Este átdottóztunk Nesebárba, ami kb 5 km-re található a Napos Parttól. Utóbbival ellentétben Nesebar egy város, amelynek van természetes lakossága is. Nesebar városát, ókori nevén Mesembria-t, Krisztus előtt 510-ben alapították a görögök. A helység egy kis sziklás félszigeten fekszik, melyet egy vékony földnyelv kapcsol össze a szárazfölddel. A mai napig fennmaradtak a 2. századi városfal darabok, a kanyargó kőház sorok és a macskaköves utcák. Bizánc idején, majd a 18. század során is jelentős kereskedelmi központ volt, ma főleg halászatból és a turizmusból él. Nesebar ókori jelentékenységét támasztja alá, hogy annak idején 40 templomot építettek a városban, melyeknek nagy része a 4.-6. század során sajnos elpusztult, így ma már csak romjaikban tekinthetőek meg.  
Sajnos ma már Nesebar inkább a turisták prédája, mert kisebb területen nyújtja ugyanazokat az attrakciókat, mint a Napos Part. Mintegy 100 étterem található itt, de azt gondoljuk, hogy mindegyik turistacsapda. "Yorkshire pudding" - látom a kiírást, "Scandinavian Breakfast" - így a másik, és az étterembe invitáló, hevesen gesztikuláló ember is mindig a helyén van. Végül egy Dionis nevű étterembe mentünk be, amelyik "Excellent and Gourmet Divine cuisine-t" hirdetett, mindenféle ordítozó ember nélkül.

Előételként Sopszka salátát kérünk, ami rögtön ki is érkezik. Az olajbogyó a tetején sokkal puhább és ízletetesebb, mint az Aruba-bári testvére. A hagyma helyett itt pórét használtak, illetve zöldpaprikát is tettek az ételbe. Eztán az est fénypontját pusztítjuk el, ami nem más, mint a Csuski Burek, azaz siréne sajttal töltött paprika, amelyet panírban sütöttek ki. Rántott Kaskavál sajtot is kérünk, ami viszont már megmeredt, azaz nem frissen érkezett. Az íze is hagy kívánnivalót maga után. Emellett kértünk egy Nesebar szeletet is, ami igazából nem is volt rossz, csak azt nem értettük, hogy az itthon ismert (és tévesen) milánói szósznak titulált öntet mit keresett egy bulgár steak-en. Ennek az íze sem méltó túlzottan az említésre. Az ételekhezv bolgár sört kérünk.

Leszáll az est, és egy gyors séta után majd megfagyunk a vonat cabrión hazafele.

10 és 17 óra közt a tengerparton voltunk elfoglalva bőrünk színének barnára váltásával, amikor szokás szerint elborult az ég. Napközben ismét csak Küftét ettünk, de most valahogy nem volt olyan jó az étel. Végigjártuk a strandot, és étkezés után felfedeztünk egy igazi szerb barbecue hússütödét - na holnap majd ellátogatunk ide. 

Este bolgár esküvőre vagyunk hivatalosak, na nem olyan igazi, autentikus bolgár esküvőre, hanem csak amolyan turistáknak szólóra. Fakultatív kirándulásként volt megjelelölve az utazási iroda kínálatában, én pedig azt gondoltam, hogy egy ilyen kultúrprogram érdekes lehet. Annál is inkább, mert nemrég Mongóliában, a Góbi sivatagban volt szerencsém látni egy igazi nomás esküvőt, és jómagam is hasonló örömök előtt állok...

A buszon összesen kb csak tízen voltunk, ami ahhoz képest nem túl nagy szám, hogy több százan érkeztünk Bulgáriába a fapados járattal.  Mintegy fél óra buszozás után egérkeztünk egy étterembe, ami nagyjából akkora volt, mint egy hodály. Először bolgár szokás szerint kaláccsal üdvözöltek - ebből törni kellett, és vagy mézbe, vagy csubricás sóba (a bolgárok nemzeti fűszere, más néven kerti csombor, vagy borsikafű) kellett mártani. Eztán az asztalainkon már kétféle bor várt minket - egy fehér Chardonnay és egy vörös Cabernet Sauvignon, majd elkezdték hordani az ételeket. Természetsen sopszka saláta jött elsőként, és az az érdekes, hogy ez is eltért az első kettő általunk fogyasztott sopszkától. Az olajbogyó ismét csak keménynek bizonyult, viszont a zöldpaprika nagy darabokra volt vágva, ellentétben az egyik korábbi alkotás apróra vágott paprikájával. A dalma, azaz szőlőlevélbe csomagolt fűszeres rizs viszont sokkal puhább és finomabb volt, mint itthon. Ez az étel egyébként a görögöktől kezdve Kis-Ázsián át a Kaukázusig számos helyen szokott készülni. A főétel egy puha csirkemell volt gombás-mustáros mártásban, amelyhez főtt krumplit szervíroztak. Akik nem laktak jól, a végén fagylaltkehellyel vigasztalódtak. Összességében a vacsora nem volt rossz, de megmondom őszintén, több helyi specialitásra számítottan. A Chardonnay nagyon finom volt, ezt főleg az előételekhez ittuk, a Cabernet Sauvignon viszont egy kicsit vadnak és savasnak éreztük. Eztán jött az est műsor-része. Először egy bolgár esküvői imitációnak voltunk tanúi - állítólag ezt ma a való világban is több helyen így csinálják. Mindenekelőtt mindenkire rátűztek egy szalagból készült virágot a ruhájára, ami az esküvőre való meghívűst jelképezte. Eztán megberetválták a vőlegényt és a násznép elindult a menyasszony házához. Négy ifjú és négy fiatal hölgy táncolt felváltva, majd együtt, eztán pedig az arára feltettek egy míves, díszes ezüstövet. Egy puskadörennés is elhangzott, ami az első szexuális aktust jelképezte. Aztán itthon megszokott esküvőkhöz hasonlóan volt csokordobálás is.

Az esküvőt egy vallási bemutató követett egy Bulgáriában élő kisebbség képviselőjének, egy hölgynek az előadásában. A Strandzsan hegységben él egy húszezer lelket számláló kisebbség, a nestinarok, akik az ősrégi thrákizmus eszméit követik, és akik szinte teljes mértékben elutasítják a civilizációt. Ennek lényege a tesi-lelki felkészülés a fájdalom elviselésére; védőszentjeik Szent Konstantin Szent Helena. A legjelesebb ünnepkor, a parázson való átmenetkor (ezt ünnepeljük mi is) általában egy vallási menet indul a Nestinar (vallási elöljáró) házától, sámándobokkal a parázs felé. Három dobszó jelzi az est fénypontját, amikor a transzban lévő Nestinar átkel mezítláb a forró parázson. A talpakat már gyermekkortól edzik a kemény próbatételre, de a transz is segít állítólag a fájdalom elviselésében. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy a hölgy minden zokszó nélkül sétál a forró hamun, mintha csak valami süppedős, puha perzsaszőnyegben lépkedne. Az eset eztán átmegy német estbe, merthát nagyon sok német vendég összegyűlt, aztán vendéglátóink elkezdenek kötelező borravalót gyűjteni. Ez egyébként szintén jellemző tulajdonság Bulgáriára.

Ma az Action nevű Aquaparkban múlattuk az időt, ahol mintegy harmincféle vízi attrakció található. Van itt extrém csúszda, családi cső, labirintus, egy tucat medence meg ún. "Lusta Folyó" is, ahol megfáradt testrészeinket körbe-körbe szállítmányoztathatjuk egy gumimatracon. Ahigy az ember elhagyja valamelyik medencét, vagy csúszdát, le kell adnia a gumimatracát, hogy mások is élvezkedhessenek. Egy tahó magyar család természetesen nem adja át nekünk a matracokat, miután elhagyják a medencét. Magukkal viszik, míg mi nem térünk magunkhoz a meglepetéstől. Végre egy igazságos rendszer, ahol mindenki jól jár, erre pont egy magyar családfőnek kell ezt áthágnia. Fél óra  múlva Tahó család már a harmadik matracát gyűjti be, és kínosan ügyelnek, hogy valaki elvegyen egyet is. Nem akarunk semmilyen szerepközösséget vállalni hatkáefté-hételemi apuval, ezért inkább nem is szólunk hozzájuk.

Napközben hamburgert zabálunk, mert itt csak az van. Amúgy jól éreztük magunkat, este 8 körül indulunk vissza szállodánk felé.

Ma egész nap a tengerparton ücsörögtünk, és szinte semmi említésre méltó dolog nem történt. Illetve annyi talán mégis, hogy meglátogattuk a tegnapelőtt fefledezett szerb hússütödét. Szerb nacionalista zene, szerb pólós emberek és egy majd három méter hosszú grill lap fogadott minket, ahol egymás hegyén-hátán sorakoztak a húsok és zöldségek. Volt itt pljaskevica (amit már ismerhetünk horvát kalandunkról), csirkasaslik, a Balkánra oly jellemző csevapok (darált húsból készül rudak), hamburger húsok, csirkehúsfilék, halak. A grill előtt különböző tálakra friss zöldségek tömkelege van kipakolva. Csirkesaslikot kérünk hasábbal, és egy pikáns, állítólag csípős hamburgerhúst is. A szakács elkezd ordítozni, mert miért is fotózóm én az ő grilljét, húsait? Mondom, mindjárt meg is kóstoljuk az étkeit, az illatuk és a látványuk nem mindennapi hozzáértést sugall. Nem, az úgy nem jó - fizessek öt Eurót képenként, mert ez itt így szokás. Elkezdek ideges lenni, mert a szakácshoz odapártol a pincér is, mire végső elkeseredésemben azt mondom: majd a végén megbeszéljük a dolgot. Nem akarok kihagyni egy ilyen pazar lakomát. Mondják, OK. Majd húsz perc múlva meg is érkeznek az ételek, és valóban pazarak.
Bármennyire is furcsa - egyhetes Bulgáriai nyaralásunk legjobb lakomáját élvezhetjük. Örömömben még busás borravalót is adok a pincérnek.

A nyaralás sajnos véget ér. Vegyes érzelmekkel távozunk, mert annak ellenére, hogy turistaparadicsomban jártunk, azért találtunk egy-két autentikus ételt, programot. Legközelebb, ha Bulgáriába vezet az utunk, igyekszünk majd valami városszerű-városba betérni.