A kevésbé bejövős Szöul és a malajziai mennyország után nem kisebb izgalmakkal folytatódott Gábor ázsiai körútja, méghozzá Indonéziában. A harmadik írásban Dzsogdzsakarta és Bali lesznek kicsit megvilágítva.

„Indonézia

Magyar és valamelyest európai pampákon szocializálódott világképünknek nagyjából minden idegen, ami hazánk és apró kontinensünk határain akár egy méterrel is túl van, hát még ha egy olyan messzi vidékről van szó, mint Indonézia, amiről csak homályos képek és titokzatos történetek villannak egy mindennapi européer földi halandó fejszerkezetében lötyögő szürke és erőtlen kocsonyájába.

Fűszernagyhatalom, kalózok, emberevő pápuák, cunami, meg esetleg a Krakatua vulkán ködje, amely kitörésekor a világ összes égboltját elhomályosította néhány napig, midőn Szindbád egy remegő marhalábszár fölé hajolva egy varrólány cudar viselkedésén méltatlankodva sóhajtott egy nagyot és fájdalmasat.

Pedig valójában Indonézia nem más, mint maga a földi paradicsom, amelynek több mint 17,000 szigetén egymás mellett él a sziget ősi sámánista hiedelmeivel egybeérlelt valamennyi meghatározó világvallás – az iszlám, a kereszténység, a hinduizmus és a buddhizmus.

Ebben az országban együtt él a kőkorszak és a jövő: a végeken található szigeteken kőbaltás ősemberek tekintenek ijedten a kitörni készülő tűzhányóra, és rémületükben gyorsan kiontják egy állat vérét, hogy isteneiket engeszteljék, és elképzelésük sincs arról, hogy néhány száz kilométerrel arrébb, ugyanennek az országnak a közepén, hatalmas felhőkarcolók között vágtázik a jövő huszárja, a dollármilliókat pörgető cyberspace iparmágnás, aki a fél világot elárasztja high-tech berendezéseinek a sokaságával.

Nagy konszenzusban és békében élnek együtt a patriarchális és matriarchális dinasztiák, amelyek az egységesített indonéz nyelv védőernyője alatt több mint 500 nyelvjárásban beszélnek, szanaszét az országban, amely hosszában akkora, mint a London-Moszkva közti táv.

Tulajdonképpen ezt az elképesztő sokszínűséget, pompát és gazdagságot foglalja össze az állam címerén álló felirat, ami nagy betűkkel hirdeti: ’Bhinneka tunggal ika!’ – azaz ’Különbözőségben az egység!’ Ebből a mondásból kiindulva jómagamnak kétféle (teljesen más) indonéz világban sikerült kicsit megmerülnöm: Yogyakartában és Baliban.

Yogyakarta, Jáva szigete

(kiejtve: Dzsogdzsakarta, a helyiek által gyakran csak: Dzsogdzsa) egy város Indonéziában, Jáva szigetén, az ország egyik fő kulturális központja, a Yogyakarta speciális terület központja.

1575 és 1640 között a város Kotagede nevű kerülete a Mataram Szultanátus fővárosa volt, 1945 és 1949 között pedig az indonéz függetlenségi háború idején Indonézia fővárosa.

Ami elsőként szembetűnt nekem Indonéziában, hogy Malajziával ellentétben itt sokkal több a motor és az autó, és ezek sokkal kisebb helyen muszáj közlekedjenek. Jelentősen leszűkültek az utcák, és megnőtt a forgalom, de nagyon intelligens is egyben a közlekedés.

A várost nem úgy kell elképzelni, mint Kuala Lumpurt, tele széles utakkal és felhőkarcolókkal, hanem inkább mint egy bazinagy falut, hosszú, egymásra merőleges és párhuzamos utakkal, utcákkal.

Nekem annyira nem jött be, megmondom őszintén, amiért viszont érdemes idejönni mégis, az két frenetikus templomegyüttes: a Borobudur és a Prambanan.

Előbbi 35, utóbbi 17 kilométerre található a várostól, mégis előbbibe három órát, utóbbiba kettőt autózol, ami jól mutatja a haladási lehetőségeket. A közlekedés ráadásul baloldali, és még jó, hogy nem itt próbáltam ki ezt először életemben, hanem sofőrt fogadtam, aki lényegében egész nap velem volt.

Borobudur (eredeti neve valószínűleg a szanszkrit Vihara Buddha Ur, ami szabadfordításban annyit tesz: „a hegyen álló buddhista templom“) a világ legnagyobb buddhista épülete. Indonéziában található.

Borobudur a buddhista tanítás kőből épült fellegvára, amely i. sz. 800 körül épült a jávai Szailendra dinasztia megbízásából. Építői az indiai mitológiából ismert Meru hegyének megépítésére törekedtek, így sikerült megalkotniuk az egész déli félteke legnagyobb építményét.

Felülnézetből a műemlék egy háromdimenziós mandala képét adja, mely a világmindenség ábrázolása rituális diagram formájában, az ég és Föld szimbolikus összekapcsolásaként.

A templom teraszos piramis alakban épült a fennsíkra. 34 méter a magassága, és becslések szerint mintegy 55 000 köbméter kőből áll. Az öt mélyen elhelyezkedő négyszögletű terasz a földi létet jelképezi, a fölöttük elhelyezkedő három kör alakú terasz pedig a szellemi világ szimbóluma.

A felső teraszokon sztúpák sorakoznak. Minden sztúpa harang alakú és egy Buddha-szobrot rejt magában. Az egyes szobrok különböző kéztartása a buddhista tanítás különféle tanításait ábrázolja.

A komplexum tetején, a legfelső terasz közepén egy 15 m átmérőjű sztúpa helyezkedik el, amely a buddhizmus legfőbb céljának, a Nirvána, azaz a felszabadított szellem elérésének és az égnek a jelképe.

Borobudur éppen egy olyan birodalom központja volt, amely India erőteljes befolyásának hatása alatt állt. Ezért további olyan gyönyörű épületeket találhatunk itt, mint például Prambanan impozáns létesítményei.

Prambanan egy 10. századi hindu templomegyüttes Indonéziában, az UNESCO világörökség helyszíneinek egyike. A Sivának szentelt legnagyobb indonéziai templomban 2006-ban egy földrengés komoly károkat okozott, a rekonstrukció a mai napig tart, nyomai látszanak mindenfelé a létesítmény területen.

Mindkettő hely nem evilági, lélekemelő, csak arra kell figyelni, hogy ne csúcsidőben menjünk, mivel ha rengeteg turista van, akkor szinte Disneylandet csinálnak belőle.

Nekem sem volt nagyobb szerencsém: én Indonézia szerintem összes általános iskolájának összes diákját „kikaptam”, amikor is csak pillanatokig tudtam eggyé válni a szent helyekkel, a maradék pillanatokban az iskolások fotózkodtak velem nagy előszeretettel.

Gombaital, nyársra húzott „valami” meg a denevérszárny

A szent helyek közt ugyebár néha étkezni is kell, ami ha nem is a legbizarrabbra sikerült, de elég érdekes élménynek bizonyult Indonéziában.

Jártam már indonéz étteremben korábban, sőt, valódi indonéz cápatoron is (amit szinte csak a kedvünkért dobott össze Jalecz Lajos barátom Gyulán, mivel korábban ő volt az egyedüli ember Magyarországon, aki indonéz éttermet üzemeltetett), de étkeztem többször a budapesti indonéz nagykövetségen is. És ezek az étkezések rendkívül izgalmasak és ízletesek voltak.

Az első dzsogdzsai étkezésemen viszont egyedül voltam, ahol az étlapon minden csak helyi nyelven volt kiírva, a pincérek pedig nem beszéltek angolul. Itt tényleg az volt az irány, hogy „kérek egy jahét, aztán jön, ami jön”.

Elővigyázatosságból többféle kaját rendeltem, de az ételek, szószok felét itt sem sikerült megfejtenem. Az egyik legextrémebb dolog egy mininyársra felhúzott „valamiféle állat” volt, ami talán a kígyóhoz vagy békához állt módszertanilag a legközelebb.

Az ízéből sem jutottam közelebb a megfejtéshez, a nevét meg egyszerűen nem akartam beütni a Google Translate-be. Megértheted. Minden nagyon ízletes volt egyébként.

A többi dzsogdzsai étkezést a kísérőmmel ejtettem már meg, és ha sokkal nem is, de valamivel közelebb kerültem az ételek megismeréséhez.

Jártunk egy gombaétteremben, ahol vagy kétszázféle gombát szervíroztak. Mi nyárson-gombát ettünk mogyorószósszal (pazar), és egy nagyon szürreális koktéllal öblítettük le, amelyben egy nyálkás, rettenetesen bizarr zöldgombaszerűség úszkált (brutális). Eszembe juttatta Amszterdamot, mintegy 15 éve ott ettem valami hasonlót, de annak az útnak a végét most ne részletezzük.

A másik kajálás egy menzán volt (magam nem jöttem volna be ide, elijesztett volna a sok légy és a +30 fokban hűtés nélküli tárolás a lavórokban), ahol totális „lost in translation” jelenség volt az úr.

Kérdezem a kísérőm: „Ez micsoda? Sertés vagy marha?” A válasz: „Igen”. Kérdezem: „Mi van ebben a lavórban? Csirke?” A válasz: „Igen”. Eszek belőle jóízűen, majd aszongya a kísérőm: „... vagy denevérszárny, nem vagyok benne teljesen biztos. Nagyon hasonlóak”.

Na, ilyenkor garantáltan megáll a szádban egy pillanatra a vagy-a-csirke-vagy-a-denevér, mielőtt folytatná útját a nyelőcsövedbe, onnan meg a gyomrodba. Mindemellett az ételek jóízűek, és a gyomrom sem háborog. Odakint friss kókuszvízzel öblítjük le az ijedtséget.

Bali

Többen óva intettek Balitól, többek közt Kuala Lumpur-i kísérőim, Cili és Krisztán is. Mondták: Bali szerintük el van csépelve, el van rontva, tele van turistákkal és kábszerrel. Helyette Jávát, Lombok szigetét és Gili szigetét javasolták. (utóbbiba hajó jár csak, nincs reptere, és autók sem közlekednek rajta).

Viszont, ellenben, habár: ha már itt vagyok a közelben, engem ugyan nem lehetett Baliról sehogyan sem lebeszélni! Rossz hír ide vagy oda, Balinak igenis van egy PR-ja, hírneve, kisugárzása. Muszáj meglátogatnom!

Dzsogdzsától 640 kilométerre helyezkedik el az Istenek szigete, ahová mintegy egyórás repülőjárat visz. Ahogy megérkezel a reptérre, már a reptér erősen mellbevág!

Kapujának két oldalát már kidülledt szemű, marcona, kockásplédbe bújtatott ősi istenek vigyázzák, az épület építészetileg egy mestermű, már-már palota. A reptéren belül zeneszó fogad, további istenek, oltár, templomi tárgyak, esernyők és zöld virágpompa. Elképesztő fogadtatás!

Szállodám Kutában található, kb. 10 percre a reptértől. Maga a csoda, nem bírok betelni vele. Óriáspálmák, trópusi vegetáció, madarak, tavacska, benne halak, oltárok, további istenek, és mindenfelé pazarul kialakított járdák. Még leghátulra is jut egy kapu-oltár, ami valamiért vagy kutyát, vagy farkast ábrázol. Tényleg megdöbbentően szép itt.

Ami tetszett Baliban

Az első nap láttunk pazar elhelyezkedésű rizsteraszokat, amikből párat közelről is sikerült bejárnunk. Megmondom őszintén, itt láttam először életemben „rizst nőni”, eddig elképzelésem sem volt, hogy mégis „hogyan is van ez”.

A rizsmezőről egy vízeséshez sétáltunk kísérőmmel, és ez is izgalmas élmény volt. Eztán beugrottunk egy „Hidden Garden” nevű arborétumba, ahol rengetegféle trópusi gyümölcsöt sikerült szemrevételezni, és végre-valahára megkóstolhattam a hírhedt luwakot is.

Tudod, ez az a kávé, amit olyan kávészemekből csinálnak, amit először az itt élő cibetmacska megeszik, majd kikakál. Gusztusos, mi? Az íze egyébként kicsit fura, de egyáltalán nem undorító.

Megmutatták magát a cibetmacskát is, ami olyan, mint egy macska, azzal a különbséggel, hogy picit hosszabb az orra. Mondja a helyi ember, hogy hoz egy kést, és rögtön levágja ott nekem, helyben elkészíti.., „kopi” néven ízletes macskasültet készítenek belőle. Ezt a kalandot ezegyszer kihagytam, helyette inkább kóstoltam gyömbért, teát meg kakaót.

Balin rengeteg a templom, a legszebbek ezek közül a Pura Besakih, a Pura Lempuyang és a Bedugul tó temploma. Mindegyik gyönyörű, tényleg elveszel a szépségeikben, méltóságukban, idegenszerűségükben, ősi varázsukban.

Érdemes megtekinteni még a Tirttaganga nevű vízipalotát, a Garuda Visnu emlékművet és Ubud városát, hisz ezekben is felemelő élményekben lesz részed. Ha nem igazán akarsz kimozdulni messzire, akkor csak kezdj el sétálni bármerre az utcádban, és bárhol is vagy, rögtön jön szembe egy oltár, vagy kapu, vagy űrfilmbe illő templom. Látványos szobrok mindenhol!

Ha nem jön be a kopisült, választhatsz szopósmalacot (ez Bali egyik specialitása), de a tengerparton nagyon finomak a grillezett halak, rákok, ja és lehet sört is kapni.

S ami kihagyhatatlan Balin még, azok a helyi tengerpartos naplementék! Csak nézz rá a fotókra, és felejtsd el az eddig általad látott, naplementének csúfolt hasonmásokat.

Ami nem tetszett Baliban

Mindenekelőtt az nem volt igazán szimpatikus, hogy a helyiek sok helyen tényleg nagyon erősen befekszenek a turistáknak, és nevetségesség és alázás tárgyává silányítják a saját szent helyeiket.

A főbb templomokban nem tudsz magad fotózkodni, helyi erők fotóznak (pénzért nyilvánvalóan), közben meg üvöltöznek: „első póz, második póz, ugró póz!!!!” - és így tovább. Ráadásul a százhuszonegyedik vagy a sorban.

Mivel a Disneylandbe oltott mohó állatkert nem igazán tartozik a kedvenceim közé, ezért megkértem a kísérőm, vigyen el pár olyan templomba is, amik nem frekventáltak, és nem oda hurcolják tömött buszokkal a bunkó ugráló-üvöltöző turistákat. (Na ezeken a helyeken sikerült is eléggé erősen magamba szállnom).

Másrészt az sem tetszett, hogy Balinak az átlagutazó tényleg csak a „kirakati oldalát” látja, a „raktárt” már nem igazán mutatják, csak kifejezett kérésre.

Van szegénység, nem is kicsi: kísérőm például havi 60 000 forintból él, én ugyanennyit fizettem a szállodámnak kétnapi túravezetésért, aminek csak a töredékét látja viszont ugyanez az ember.

Van, hogy egy nap csak egyszer eszik, és akkor is csak rizst vízzel, és ez tényleg elképesztő. Több ilyen szegény emberrel is beszélgettem, így melósokkal, takarítóval, pincérrel, kókuszszedővel, árusokkal, de még vécésbácsival is, mert még a hugyoldákat is pénzért lehet látogatni.

Ez a kísérőm sem volt a topon angolból, de azért nagyjából megértettük egymást. Mindenhol nagy örömmel fogadtak egyébként.

Végül, és utolsósorban az sem tetszett, hogy a nem túl nagy és egyre jobban megtelő álomszigetre sajnos a KFC és a meki is csak utat talált magának.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett Indonézia, s ha időm és pénztárcám engedi, szeretném tovább folytatni a vele való ismerkedést a jövőben.”